Narratívák háborúja

„Pontosan látjuk, hogy milyen következményekkel jár, ha nem tudunk helyesen cselekedni. A világ »nem létező« urainak világfelszámoló stratégiája szerint először az európai fehér embert használták fegyverként a világ összes többi más civilizációjának a kifosztására és szétroncsolására, most pedig a más civilizációk embertömegeit használják fegyverként az európai civilizáció végső felszámolására. Az uralkodó média, mint most a müncheni tragédia esetében is láthatjuk, készségesen asszisztál ehhez a drámai végfelszámoláshoz. Ráadásul éppen az derül ki, hogy valóban teljesen mindegy már, hogy az elkövető európai, vagy más civilizációból származik, vagy a bevándorlók hányadik nemzedékéhez tartozik.

A tragédia ugyanis éppen az, hogy nem civilizációk összeütközéséről van szó. Ez a Samuel Huntingtontól származó elmélet végzetes hamissággal sugallja, hogy világunkkal az a baj, hogy minden civilizáció agresszívan védi a saját territóriumát, így tektonikai erejű összeütközésük sodorja elkerülhetetlenül végzetes irányba az emberi világot.

Sajnos a baj sokkal nagyobb és mélyebb, mint ahogy azt Huntington gondolatai – és elméletének értelmezése nyomán az egymással is viaskodó uralkodó elbeszélési módok – sugallják. Az emberi konfliktusok tektonikai rétegeiben valójában mindig a szakralitás és a deszakralitás erői csaptak/csapnak össze. De ma már csak deszakrális hulladék van a világban. Ahogy az imént már említettem, a »nem létező világerő« előbb a deszakralizált európai embert használta fegyverként az összes többi kultúra kifosztásához és elpusztításához, most viszont az így deszakralizált más kultúrák »veszélyes hulladékká« tett tömegét használja fel a korábbi hódítók szánalmas maradékának felszámolására. München egyben azt is megmutatta, hogy mennyire reménytelen a helyzet.”