Orbán Viktor sem menthette meg Nagy-Britanniát!

„Pusztába kiáltott borsónak bizonyult a magyar miniszterelnök egész oldalas újsághirdetése, hasztalanul üzentünk a briteknek, hogy ők is megértsék, nem hallgattak ránk! A többségük arra szavazott – közülük is elsősorban a punkoskodó vidéki angolok –, hogy az Egyesült Királyságnak ideje távoznia az Európai Unióból. Azt hiszik szegények, attól, hogy szétesik, ami még úgy-ahogy egyben volt, az összes problémájuk megoldódik egy csapásra. Azok a problémák, amelyek jórészt nem is léteznek. Nagy-Britannia a fontos szempontok zöme felől nézvést nem csupán az Európai Unió világának egyik győztese, hanem közös politikájának jelentős-erős alakítója is volt.

De a punkoskodó angolok azt hitték, hogy dacszavazni vagányság.

Nem tagadom, sokszor magam is ezt hiszem. Így kicsit örülök is, hogy mások tesztelik helyettünk ekkora léptékek mellett a kiszámíthatatlanság természetrajzát – nem mintha direktben nem csapna oda nekünk is a történelem az elkövetkezendőkben.

Hogy mi jön ezután? Ez nem egy kérdés, ez rengeteg kérdés. Érdemi válaszaink azonban nincsenek még, hiszen nem is lehetnek. Ez még nem a világvége ugyan, de akkor sem tudjuk többek közt, hogy mi lesz:

– Nagy-Britanniával,
– az ott dolgozó több százezer magyarral,
– az Európai Unióval,
– hazánkkal mint az Európai Unió részével.

Amit pénteken reggel, amikor ezt a gyorsjegyzetet írom, mégis tudunk már, annyi: a brexit első napja pénzügyi-gazdasági káoszt, piaci katasztrófát és politikai zűrzavart hoz, elsősorban a szigetországban. Hogy ez hova vezet, mire fut ki, mennyi idő kell, hogy konszolidálódjon a helyzet, és hogy a konszolidáció miképpen lehetséges egyáltalán – rövid vagy középtávon –, arról fogalmunk sincsen.

Úgyhogy nem is mennék ebbe bele, ráérünk foglalkozni a lehetséges globális kataklizmákkal később. Legalábbis remélem.

Ám két dolgot haladéktalanul megállapíthatunk.

Az egyik: milyen érdekes, hogy van jelenség, amely elő bír robbanni a futball-Európa-bajnokság árnyékából. Jobb lett volna, ha nem bír, mindössze két-három százaléknyi britnek kellett volna máshova húznia az ikszet. Ha maradnak, a kutya sem izgatta volna fel magát. Tényleg nem sokon múlott, az utóbbi időszak fejleményei és a szavazásnapi felmérések is azt mutatták, győzhet a béke és a nyugalom.

A másik tanulság fontosabb és izgalmasabb. A másik tanulság  világraszóló és egyben megfontolásra feltétlenül érdemes. Sőt: a másiknak magyar vonatkozása is van. E szövegvicceskedő felütésére visszautalva: számunkra is rejteget markáns jeleket.

Üzentek nekünk a britek, hogy mi is megértsük.

A lényeg röviden így foglalható össze: nem mindegy, mikor, mivel, hogyan kampányolsz, ugyanis saját politikai sorsodnál több múlhat rajta. Sokkal több.

Rögzítsük, mert a várható súlyos fejlemények okán talán el is fogjuk felejteni.

A népszavazást az európai uniós tagságról David Cameron, a brit konzervatívok vezére, miniszterelnöke kezdeményezte a legutóbbi parlamenti választások előtt. Nagy-nagy szüksége volt egy erős kampánytémára. A munkáspártiak ott lógtak a nyakán, a Nigel Farage vezette unióellenes UKIP is túl erősnek látszott, ki kellett fogni a szelet a vitorlájából. Sikerült: Cameron és a toryk fölényesen nyertek, kihívóik kudarcot vallottak.

Úgy látszott, megérte: David Cameron hatalmas győzelmet ünnepelhetett.

2016. június 24-e reggelén nem ünnepel. Neki vége van. Hogy mi mindennek van vége még rajta kívül is, azt pedig kezdhetjük strigulázni.”