Oktatási viták: osztanak lapot, érdemes játszani

Az Emmi lényegében elvégezi azt a munkát, amelyet annak idején a Klik kialakításánál is éppen ilyen nyilvánosság mellett, éppen ilyen mélységig el kellett volna végeznie. Ennél többet pedig nem igazán reális elvárni a kormánytól.

Illetve vannak természetesen, akik mégis telhetetlenek. Egy kormányzati fontosember háttérbeszélgetésen panaszkodott: van néhány, a közoktatásban illetékes szereplő, akikkel sehogy sem lehet dűlőre jutni a nagy tárgyalgatások közepette. Hiába minden erőlködés, kerekasztal, miegyéb. A kormánypárti politikus meg is nevezi a „bűnösöket”, akik a Civil Közoktatási Platform vezetői között találhatóak – név szerint Radó Péter, Nahalka István, Puskás Aurél és Krémer Ferenc. Mindannyian oktatáspolitikából (is) képzett, tudós személyek.

Puskás Aurél – volt MSZP/SZDSZ képviselő – és Krémer Ferenc – a kereken egy éve megszűnt, baloldali Galamus újságírója – esetében a kormányellenességnek vannak hagyományai. Bár azért semmiképpen se vegyük egy kalap alá őket holmi puklimátumok szerzőivel. 

Na de Radó és Nahalka! Ők egészen sokáig kritikusan, de partnerként álltak az oktatási tárca rendelkezésére. Forrásom szerint kifejezetten konstruktívak voltak a 2011-ben létrehozott közoktatási rendszer építésében, sőt azután is. Mi törhetett meg ebben az együttműködésben?

Nahalka István – akinek a blogját csak ajánlani tudom –, évek óta írogatja bejegyzéseit az oktatás helyzetéről, mondanom sem kell, hogy az idő előrehaladtával egyre kritikusabban és gunyorosabban. Érdekes fejlődéstörténetként is visszakövethető, hogyan változik a megoldást kereső szakember a közoktatás jobbításáért kiálló mozgalmárrá.

Ugyanakkor kétségtelen: mozgalmárként is abban látja a Civil Közoktatási Platform célját, hogy „letegyenek a társadalom és a kormány asztalára egy kristálytiszta javaslatot az oktatás alapfolyamatokat, alapstruktúrákat érintő megváltoztatására”. 

Egészen párhuzamba állítható ezzel a történettel Radó Péter blogpályafutása. Az OktpolCafé-n sorra születtek az elemző cikkek a közoktatás helyzetéről, mígnem a szakember kormányzati lépésekkel kapcsolatban eluralkodó apátiája győzött és feladta a blogolást. Radó ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta: a rombolás befejeződött, nincs mit konszolidálni. Mégpedig azért, mert „a kormányzat változásmenedzselő képessége nagyon gyenge, a tervezés teljesen megszűnt, a lehetséges problémákat, akadályokat és nehézségeket feltárni képes szereplőkkel senki nem áll szóba. (...) Talán jobb, ha a kormány most már nem nyúl semmihez”. 

Úgy tűnhet ez alapján, hogy szó sincs a kormány közoktatási tervének megfúrásáról. Árnyalásképpen azonban fontos megjegyezni: Radó és Nahalka még 2015-ben is egyaránt dolgoztak a közoktatás átalakításán az Expanzió Humán Tanácsadó kft.-n, valamint a Nahalka és társa Oktatásszervező bt.-n keresztül az Oktatási Hivatal megbízásából. Ehhez képest nem a köznevelési kerekasztal keretében kívánják megtárgyalni a közoktatás átalakítását. A kormány természetesen értetlenül áll ez előtt.

De még milyen értetlenül! Hiszen ezúttal tényleg mindent megtett az egyeztetések érdekében, mégsem járt közmegelégedettséget hozó sikerrel. Hiába váltották le Czunyinét, hiába nyilatkoztak hasonlókat a pedagógusok követeléseihez, hiába ajnározták az agyoncentralizált új közoktatási rendszert: sztrájk, bojkott, tüntetés következett mindezek ellenére. 

És valóban! Nem a jóhiszeműség hiányzik, de még csak a kormánypárt részéről néha fel-felsejlő arrogancia túlcsordulásáról sem beszélhetünk. Egészen másról van szó: az elégedetlenség gyökere az érdekegyeztetésben felhalmozódó hiányosságokban keresendő. És ezek a hiányosságok nem csupán a közoktatás korábbi átalakításánál, hanem feltehetően a későbbi vezetési gyakorlat során is jelentkezhettek.

Mással ugyanis nem magyarázható az, hogy a pedagógus-megmozdulások után hirtelen ilyen nagy, Klik-döntögetően átfogó reformokat terveznek a közoktatásban. Egyszerűen rendszerproblémáról van szó, amikor ekkora megmozdulás kell, hogy a kormány lépjen. Ha ugyanis az Emmi idejében felmérte volna az érintettek akaratát és becsatornázta volna a véleményüket, még a köznevelési kerekasztalt sem kellett volna sebtiben összehívnia. 

Ami azonban ezután jön, sokkal inkább a mérleg pozitív oldala. Meg lehet kockáztatni, hogy nem túlzott Rétvári, amikor példátlanul széles körű egyeztetéseket emlegetett. Talán túlságosan is szélessé sikerült a kör, hiszen nem könnyű elmagyarázni, miért vesz részt rajta az MMA, a NOE vagy éppen az Eszterházy Főiskola. Akárhogy is: az alternatív egyeztetéseknek egy ilyen kerekasztal mellett sok értelme nincsen. Ha a kormány ugyanis ténylegesen hajlandó (és kénytelen) becsatornázni az érdekeket, akkor azt érdemes kihasználni akár informális úton is. Ha osztanak lapot, akkor érdemes játszani.

Mi több, nem csupán érdemes, előremutató is. Ugyanis, ha a kormányzat azt a visszacsatolást kapja, hogy kifizetődő egyeztetésekbe bocsátkoznia az érdekképviseletekkel és a civil társadalommal, akkor talán a kormányzási stílus is enyhülhet, nem csupán a közoktatást, de más szektorokat érintően is.