Az ellenzék tragédiája

„Ha az önmeghatározási problematikán túl is lendülne a hétköznapi választó, az egységre való képtelenség biztosan nem teszi politikailag vonzó alternatívává az ellenzéket. A Gyurcsány-utódlással kezdődött baloldali cicaharc előbb megszámlálhatatlan politikai formációt szült, majd 2014-ben újra zátonyra futtatta a balliberális oldalt.

Az éveken – többek esetében évtizedeken – keresztül meghatározó politikusok vagy önként, vagy némi unszolásra politikai száműzetésbe vonultak, helyettük pedig új, esetleg korábban másodvonalas, néha választott, néha pedig önjelölt politikai ambíciókkal terhelt személyek tűntek fel a balliberális oldalon.

Az így kialakult káoszon azonban senki sem tudott úrrá lenni, aminek egyrészt intézményi, másrészt személyi okai vannak. Intézményi szempontból bebizonyosodott, hogy a sokszínűség, azaz a túl sok szereplő kifejezetten hátrányt jelent, különösen, ha ellenzéki pozícióból indulnak a felek. Nemcsak arról van itt szó, hogy szerteágazó szempontokat szükséges figyelembe venni, jó esetben pedig programokat kell összeegyeztetni, hanem valamennyi szereplő a politikai létét (és egzisztenciáját) félti és próbálja biztosítani az ideálisnak vélt együttműködés felé vezető úton.

A gyakorlatban ez nem jelent mást, mint annak elérését, hogy minden egyes párt minél több politikusának és azok klientúrájának legyen pozíciója, képviselői helye, röviden politikai megélhetése. Ahol viszont kevés a fóka, ott hullanak az eszkimók – így történt ez a balliberális ellenzék esetében is.”