Különösen nagy visszhangja volt Cserny József és a hozzá kötődő tizenhárom terrorista 1919. december 18-i kivégzésének, amelyet a nagyfokú érdeklődés miatt kirendelt karhatalommal biztosítottak. Az események közvetlen hatása alatt született visszaemlékezésekben és riportokban az általános-, elmarasztaló értékítéleteket és dühödt minősítéseket általánosak, nemegyszer az elkövetők legelemibb emberi tulajdonságait is megkérdőjelezve. De a proletárdiktatúra emlékét övező indulatok még a korszak végén is elevenen éltek, és ha tompult is a leírások élessége, a naplókban, történeti-jellegű munkákban, a túszokról kiadott albumokban a minősítések csak keveset változtak.
„A Magyar Tanácsköztársaság hős védelmezői”
A második világháborút követően, a szovjet érdekszférába került Magyarország „hivatalos” történelemszemléletében a Tanácsköztársaság piedesztálra került, a Horthy-korszakkal szemben pedig erőteljes ellenkultusz bontakozott ki.
Ennek közreműködői a két világháború közötti apologetikus minősítésekhez hasonlóan ugyanolyan kritikátlanul közelítettek a korábbi időszakhoz, mint az ellenforradalmi rendszer történetírói, történetpolitikusai és propagandistái, csak immár ellenkező előjellel. A két világháború közötti minősítésekhez képest a Horthy-korszakot nemcsak leminősítették, de az ellenkultusz felépítői szemében a magyar történelem mélypontjává süllyedt. Rövid átmenet után az addig szelektíven vállalt Tanácsköztársaságot 1956-ot követően a magyar történelem egyik csúcspontjaként kezdték emlegetni.
1918–1919 negyvenedik évfordulóját országosan megünnepelték, ebből az alkalomból számos helytörténeti kiadvány, dokumentumkötet, album, regény, brosúra és cikk is napvilágot látott. 1959-ben március 21. emlékét a magyar országgyűlés törvénybe iktatta, „Forradalmi Ifjúsági Napok” címmel pedig igyekeztek összemosni március 15. és március 21. emlékét is. 1960-ban jelent meg az első olyan munka, amelynek már a címe is Lenin-fiúk volt.
Szerzője a később humoristaként karriert befutott újságíró, Árkus József volt, aki a „Magyar Tanácsköztársaság hős védelmezőit” kívánta megörökíteni. A regényszerű kötethez írt előszóban elfogult és apologetikus kijelentéseket találhatunk. A karhatalmi alakulatok tagjai az „ellenforradalmárok ellen” „rettenthetetlenül, a forradalom szent ügye iránti páratlan hűséggel és odaadással harcoló” fegyveresekként szerepelnek, akik nem csak „szerették a népet”, de „maga a nép voltak”, és „kíméletlenül sújtottak le” ellenségeikre. Az elfogult minősítések sorát Árkus azzal gazdagította, hogy a kivégzett „fiúkat” mártíroknak minősítette.
A hatalom szempontjából kiemelt jelentőségű téma centrális szerepéből adódott, hogy a történetírás professzionalizálódása ellenére a Tanácsköztársaság történetének árnyoldalaival – így a vörösterrorral szemben is – a hetvenes évek közepéig tapintatos hallgatás volt a jellemző.
Ugyan ettől kezdve a vörösterror már szerepelt néhány munkában, még a rendszerváltás hajnalán is jelent meg olyan doktori disszertáció, amely a Lenin-fiúk gyilkosságait továbbra is csak az „ellenforradalom sajtója” által szórt „rágalmaknak” minősítette, amelyre „csak azért volt szükség, hogy halálra ijesszék a polgári lakosságot, hogy bosszút álljanak a proletárforradalomért. A vörösterrorról szóló nagy lárma arra való volt, hogy elterelje a fehérterror ezer és ezer áldozatáról a figyelmet. Mindaz a rágalom és hazugság, amit az ellenforradalom sajtója rájuk szórt, nem fedte a valóságot” − olvashatjuk.
A rendszerváltást követően az ideológiai korlátoktól végképp megszabaduló történetírás szellemében születő szintézisek mindegyike hangsúlyosan kitért a vörösterrorra és a Tanácsköztársasághoz kötődő terrorszervezetek működésének bemutatására is.
Az mindenesetre tény, hogy a magyar történetírás kétségtelen eredményei ellenére mindmáig hiányzik egy, a Tanácsköztársaság eseményeire és ennek árnyoldalaira – így a vörösterrorra – is harag és részrehajlás nélkül tekintő monografikus feldolgozás.
Ez a hiány is hozzájárulhat ahhoz, hogy a proletárdiktatúra fegyveres alakulataihoz tartozó terrorista csoportokról néha még a mai közbeszédben és publicisztikákban is olyan túlzások, tévedések, féligazságok keringhetnek – és nem egyszer propagandisztikus véleményeket is megfogalmaznak –, mint a rendszerváltás előtt, az ötvenes években vagy a két világháború közötti időszakban.
***
Képek forrása:
1. Lenin-fiúk egy csoportja.
2. Lenin fiúk.
3. Plakát.
4. Szamuely Tibor Leninnél, 1919 május.
5. Kun Béla beszédet tart.
6. Plakát.