Kőbányai mecset

Ez komoly? Óriásmecset Budapesten?

Ezt talán újra kellene gondolni.

Semmi iszlamofóbia. Semmi kirekesztés. Semmi kisebbségellenes gyűlöletkampány. Ez így egyszerűen nem frankó.

Először is a reciprocitás. Hány mecset épült az utóbbi húsz évben keresztény országban? És hány keresztény templom épült az utóbbi húsz évben iszlám országban? Hány muszlimot öltek meg a hitéért keresztény országban? És hány keresztényt öltek meg a hitéért iszlám országban? És mi még újabb mecseteket építsünk?

És ne jöjjenek azzal, hogy Európa nem keresztény, hanem mindenféle. De. Európa keresztény. Többek között attól Európa. Ez nem akarás kérdése, ez tény.

Aztán a kultúrák összeütközése. Nyolcszáz muszlim egy keresztény országban: dédelgetett kuriózum – nekünk ilyen is van. Nyolcezer muszlim: a legtöbb rendes ember, én is ismerek egyet. Nyolcvanezer muszlim: nocsak, már ilyen sokan vannak? Nyolcszázezer muszlim: a jogaikat követelik. Nyolcmillió muszlim: a jogainkat követeljük – ha még nem késő.

A legújabbkori népindulással Európa olyan kihívást kapott, amelyre egyelőre gyakorlatilag semmi használható válasza nincs. Amúgy nem egyszerű a dolog. Hogy a liberális fogadjunk-be-mindenkit válasz használhatatlan, az nyilvánvaló, de a merev elutasítás sem működik, ha másért nem, saját erkölcseink miatt. Tisztességes konzervatívnak muszáj elgondolkodnia legalább Ferenc pápa ide vonatkozó szavain. Európának értékei vannak, és ezek közül nem húzható ki a nagylelkűség, a rászorulók segítése.

Na de az sem megy, hogy miután a muszlim arab népek jelentős része sikeresen szétverte a maga országát, sikeresen földig rombolta a maga kultúráját, ide értve a múlt nem iszlám örökségét is, most idejönnek szétverni a miénket (lásd Charlie Hebdo – ha már), mi meg még meg is ágyazunk nekik, gondosan felpufáljuk még a párnát is, hogy kényelmesebb fekvés essék rajta.

Hogy miért került válságba az arab iszlám kultúra, ki, melyik ország milyen felelősséget visel ebben, az megint egy bonyolult ügy. Első lépésben talán Európának újra kellene gondolnia, hogy miként foglal állást Izrael és az arab világ konfliktusában – ez aligha kerülhető meg.

Játsszunk el a gondolattal: mi lenne, ha az EU elnöke elmenne az izraeli fal palesztin oldalára, mondjuk a betlehemi kapuhoz (nyitva szezonálisan, az olajszüret idején), és így szólna: „Mr. Obama, open this gate! Mr. Obama, tear down this wall!” Nyilván nem fogja ezt tenni. Vagy játsszunk el a gondolattal: mi lenne, ha mi húznánk hat méter magas betonfalat a déli határaink mentén, szögesdróttal kombinálva. Nyilván nem építünk. Vagy játsszunk el a gondolattal: mi lenne, ha a bevándorlási hivatalnok nálunk is egyetlen perc alatt hozná meg a semmilyen jogorvoslatot meg nem engedő döntést a kiutasításról, ahogyan az USA éppen szolgálatban lévő immigration officere jogosult megtenni bármely határállomáson és repülőtéren. Nyilván nem teszünk ilyet.

De ez nem lehet ok arra, hogy egyoldalúan le kelljen tennünk az önvédelem fegyvereit.

Ha Európa elvei azt diktálják, hogy nem szabad megvédenünk magunkat, ha azt diktálják, hogy mindenkit be kell engednünk, ha azt diktálják, hogy el kell tűrnünk saját kultúránk felolvadását egy másik kultúrában – akkor azok az elvek rosszak, akkor új elveket kell kidolgoznunk.

A magyarok mára már jó szívvel gondolnak a törökökre, Magyarország büszke a törökkori emlékeire, a fürdőkre, minaretekre, Gül Baba türbéjére. Van magyar iszlám közösség, vannak imaházak, él az iszlám kultúra.

És itt meg is állhatunk. És végre kimondhatunk egy új-régi európai elvet: minden népnek joga van megmaradni annak, ami. Angolnak, dánnak, bolgárnak, magyarnak. Nem kellene félnünk attól, hogy éljünk ezzel a jogunkkal.