Mi értelme lehet megostromolni az Európai Központi Bankot?

„Az EKB, a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) és az Európai Bizottsághoz (EB) hasonlóan nagyon is konkrét politikai programmal lépett fel az adósságcsapdába került országokkal szemben. Spanyolországban pl. óriási botrányt okozott, amikor kiderült, hogy az EKB előző elnöke, Jean-Claude Trichet részletes instrukciókkal látta el az akkori miniszterelnököt, Zapaterót, hogy az ország »visszanyerje a pénzügyi piacok bizalmát«. A 13 tanács, utasítás(?) között szerepelt a munkavállalók kollektív szerződéseinek lebontása, a munkapiac deregulációja, a lakáspiac és energiaszektor átalakítása, de egy olyan ötlet is, amelyből a közvélekedés szerint néhány héttel később alkotmánymódosítás lett, és eképp »márványba véste« a deficitplafont.

De az EKB efféle, apolitikusnak vagy ideológiamentesnek talán nem nevezhető beavatkozásai mellett más gondok is akadnak vele. Az intézmény egyik legfőbb célkitűzése, német ihletésre, az infláció elleni küzdelem (bár ma már a defláció jóval veszélyesebb az európai gazdaságra), miközben kritikusai szerint olyan szempontokra is ügyelnie kellene, mint pl. a munkanélküliség alakulása. Ha az amerikai jegybank válságkezelésével és annak eredményeivel hasonlítjuk össze, még szembetűnőbb az európai monetáris politika kudarca. Az elmúlt évek csak felerősítették azokat a kételyeket, amelyek az egyes államoknak adott kölcsönök – közvetlen finanszírozás helyett az EKB a magánbankokon keresztül hitelez – hatékonyságával kapcsolatosak. A görög állam által felvett rövid lejáratú hiteleken pl. nemcsak a kölcsönző államok, hanem a közvetítő bankok is kerestek néhány százalékot – tényleg ez lenne a legméltányosabb módja egy bajba jutott ország megsegítésének?

Végezetül pedig az EKB mégiscsak annak az európai pénzügyi rendszernek az élén áll, amely a 2008-as krach után nagyjából változatlan struktúrában maradt fenn. A bankrendszer és a reguláció reformja olyan pöttöm léptekkel halad, hogy az sem biztos, beérik a következő válságig. Ha az európai bankrendszer lényegében társadalmi felelősségvállalás, engedmények vagy komoly szankciók, és a más területeken oly életbevágónak tartott »strukturális reformok« nélkül megúszta az utóbbi 90 év legsúlyosabb pénzügyi összeomlását, az persze elsősorban az európai politikusoknak köszönhető, akiket jobban érdekelt a saját bankjaik védelme, mint egy mélyreható reform a közjó érdekében. Ugyanakkor a más területeken oly aktív és militáns EKB sem harcolt látványosan azért, hogy a monumentális gazdasági-társadalmi károkat okozó bankokat jobb útra terelje. Példának okáért az offshore tevékenységük szigorú szabályozásával, korlátozásával vagy legalább a transzparencia kikényszerítésével.”