Temető

„Hanem az asszony húzódozik, éjszakánként rázza a hideg, magában beszél, és maga se tudja, miért, elszabotálja a „dolgokat”. Az ura dühös, vagdossa földhöz a kalapot. Egy teliholdas estén valahogy, véletlenül megnyugosznak, összebújnak. Óvatosan, persze, nehogy az asszony megint teherbe essen, az most végképp nem hiányzik senkinek, terhesen a zöldhatáron. Kérdezi az ura, mi a baj. Becézgeti, dédelgeti, hiszen nem múlt még el belőle egészen az ember, csak a sok bajtól, kényszerűségtől, a közeli semmitől kiszőrösödött, megszálkásodott. Az arca is, meg a lelke is. Az asszony röstelli, hogy ezzel hozakodik elő, tudja ő, hogy ez kicsiség, de nem állja meg, hogy ki ne mondja. Ki másnak is mondhatná, ha nem a hites urának. Könnyekkel keveri, meg zokogással, csendesen, hogy fel ne ébredjenek a pulyák:

– Anyámra ki visz majd virágot?”