1956

„Valakik titkon vagy nyíltan még mindig akadályozzák, hogy kiderüljön az igazság, 1956 igazságai. Wittner Mária, Mádl Dalma, Jókai Anna és Kubik Anna szeretné, ha a még élő ötvenhatosok kívánságának megfelelően a hatvanadik évfordulóra felállítanák a forradalom és szabadságharc központi emlékművét az egykori Köztársaság, ma II. János Pál pápa téren. Máris óriási felhördülés indult el a balliberális értelmiség soraiban. Például Rainer M. János történész így vélekedett: »Elképesztő és orbitálisan szerencsétlen az elképzelés«, mivel a Köztársaság téri pártház ostrománál 1956. október 30-án leszámolásra és lincselésre került sor. Ennek áldozatai leginkább kis pártfunkcionáriusok és besorozott kiskatonák voltak, s ez a forradalom kínos szégyenfoltja.

Szerintem sem jogszerű a nép forradalma alatt a népítélet, bár tudjuk, hogy az ávéhások és a politika komisszárjai milyen súlyos bűnöket, gyilkosságokat követtek el a nép ellen. De azért az nem jó, ha történészek, politikusok összemossák a tettesek és az áldozatok cselekedeteit. Ezzel ötvenhat történésének lényegét hamisítják meg, amivel immár ötvennyolc éve kísérleteznek. Egy epizód rávetítése magára a forradalomra nemcsak hiba, de bűn is. Ilyen megközelítés szerint csak a pártházat védő egykori ávós »hősökre« szabad ott emlékezni.

Remélem, megépül ott az ötvenhatos forradalmárok emlékműve, és lesznek nagy művek 1956-ról. Már csak azért is kötelességünk ez, mert a világ nagyjai, köztük két francia Nobel-díjas író is, csodálták Magyarországot. Francois Mauriac így ír: »A megszelídíthetetlen Magyarország megmutatja a világnak, hogy a történelem irányát meghatározhatja a leggyengébbek akarata is, akkor, amikor az erősebb állandóan embertelen. Az emberiség történelme elítéli az embertelenséget.« Albert Camus pedig így: »A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.«”