Megjegyzés egy riporteri magatartáshoz

„Különösen érthetetlen számomra, miért keveri össze a nyugati televíziók méltán híres műsorai és riporterei kérlelhetetlen kérdezési módszerét – elnézést kérek a szóhasználatért, de bulldog-magatartás és szívatás már volt, jöjjön akkor a pontos minősítés – a basztatással. A nyugatiak ugyanis – szemben a Magyarországon elég régóta közkeletű, az objektivitás meg a pártatlanság szép elvei mögé bújó riporteri gyávasággal és meghunyászkodással – azért kérdeznek keményen és ha kell, kíméletlenül, mert nem hajlandók eltűrni, hogy az alanyuk kibújjon a válasz alól. Azért fizetik és hallgatják-nézik őket ugyanis, hogy ne engedjék a mellébeszélést, a hazugságot, az olcsó manipulációt, amivel a politikusok ott is rendre megkísérlik elütni a kínos kérdéseket (bocsánat, az »is«-t kihúzom: a magyar közmédiában már kínos kérdések sincsenek, úgyhogy nincs mit elütniük a politikusoknak). A hallgató-néző tájékoztatásának alapfeltétele a riporter felkészültsége és szívóssága. Az Eörsi Mátyás által védelmezett interjúban azonban az interjúalany nem kerülte meg a választ. Nyilvánvaló volt, hogy nem szégyelli egyetlen elemét sem annak, amit mond, tehát egy idő után nincs mit kiszedni belőle. És mivel már a riporter is többszörösen túl volt azon, hogy a saját értetlenségének-rosszallásának hangot adjon, nyugodtan át lehetett, sőt át kellett volna térnie arra, ami miatt egyáltalán behívták az illetőt. Mivel ez nem történt meg, az interjú a néző kínos feszengésébe, felháborodásába vagy éppen elvakult drukkermagatartásába fulladt, és a nyilvános beszéd sem az interjúalany álláspontjáról folyik ezek után, hanem a riporter magatartásáról. Úgyhogy ebből a szempontból valóban ez volt a »hét interjúja«: csak reménykedhetünk, hogy mindenki tanul belőle.”