Távol Európától

„Konkretizálandó a fenti gigászi küzdelmet és a vita képtelenségét: liberálisok és demokraták elutasítják, hogy miniszterelnökeik sorban jelentik ki, talán az EU-n kívül jobb lenne. A miniszterelnökök pedig azt utasítják el, hogy mire meghoznának egy döntést, Brüsszel útban áll, hiszen még egyeztetni kell az Unió különféle döntéshozatali fórumaival. Példának okáért, mire Áder János tintája megszáradt a IV. alkotmánymódosításon, az európai hajléktalanellátókat tömörítő szervezet ott termett, és azt mondta, hogy ebben a formában nemzetközi egyezményeket sért az alaptörvényünk. Megannyi plusz munka, utánajárás, túlórák… Kinek kell ez? Mennyivel egyszerűbb lenne a belga főváros nélkül – hangzik az egyértelműnek tűnő válasz.

Az előző költségvetési ciklus (2007-2013) alatt hazánk mintegy nettó 4600 milliárd forintnyi támogatást könyvelt el. 2012-re elértük, hogy a magyar beruházások 97 százaléka uniós forrásból valósul meg. És ha még csak számokról szólna ez az egész! Hány és hány fiatal és idősebb járta a kontinenst az elmúlt évtizedben Európai Uniós ösztöndíjakkal: nyelvtudást, tapasztalatot, barátságokat, munkát, akár párkapcsolatot és egy új életet köszönhetnek a közösségnek, melyhez hosszú ideje tartozni akartunk. (2004-ben a magyarok több mint 80 (!) százaléka Európa-barát volt.) Több százezer honfitársunk él az EU határain belül, de a magyar határokon kívül. Megélik, hogy európaiak: az ott születettek nem egyenlőbbek őnáluk, szabadok és felelősek a saját sorsukért, de ha segítségre van szükségük, bátran szólhatnak. Ezt jelenti európainak lenni. És ezt csak az nem értheti, akinek társadalmi-gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy Hegyeshalomnál nyugatabbra jusson. És ők sajnos egyre többen vannak idehaza.

A magyar ember tragédiája nem Brüsszel, hanem az, hogy csaknem minden második ember képtelen arra ebben az országban, hogy a napi betevőt hó végén is biztosítsa önmaga és családja számára! Ha már annyian, annyi mindent utasítanak el, hát én is elutasítok valamit. Éspedig azt, hogy egy kis nyitott gazdaság szemétdombján kapirgálva - akkora társadalom országát vezetve, amely lakossága lassan már nem vetekszik Londonéval sem – önálló nemzetgazdaságot próbálunk építeni, amelyik szemmel láthatóan képtelen arra, hogy együttműködjön a nemzetközi gazdasági szereplőkkel és együtt mozogjon a világpiaci folyamatokkal, melyek minden populista hazugság ellenére képes lesz kilábalni a válságból. A magyar ember pedig tönkre megy bele. Elveszti az állását, csődbe megy a vállalkozása, olyan régen nem kap munkát, hogy már nem is próbálkozik, és közel egymillióra rúg azok száma, akik kénytelenek éhesen iskolába vinni gyermeküket. Én ezt utasítom el. És az, hogy lehetne másként is, és nincs. Mindez holmi hasztalan és értelmetlen szabadságharc miatt, aminek nyilvánvalóan vesztesei lettünk.”