„A magyar Országgyűlés 2000. június 13-ai döntésével nyilvánította február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává. (1947-ben e napon tartóztatták le, majd hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt akkori főtitkárát.) Nekünk pedig azért kell megemlékeznünk évről-évre e napról, azért kell valóban átélnünk az áldozatok tragédiáját, hogy figyelmeztessük minden olyan minket követő, önmagát magyarnak nevező generációt, hogy még egyszer ilyen mértékű pusztítása ne történhessen meg. De épp ily fontos az is, hogy azért kell megemlékeznünk továbbá a történelem e súlyos darabkájáról, hogy a nemzet igazságérzete helyreálljon.
És itt van még mindig hiányérzetünk! A rendszerváltás elrobogott a fejünk felett. A bűn pedig ott maradt a történelmünk tavának mocsaras és láthatatlanságba burkolózó fenekén. A kommunizmus áldozatainak emléknapja a helyes irányba tekert egyet a múlt értelmezésének kerekén. Az áldozatok tragédiája ugyan meg nem történtté nem tehető; de maga a megemlékezés segít abban, hogy a főszereplők, áldozatokból tragikus hősökké váljanak a nemzet színe előtt; mégis, a hiányérzetünk megmaradt… Kevés idő telt el még. Nemcsak az áldozatok, hanem a bűnösök is velünk élnek. Sunnyognak, vagy más ideológiák köntöseibe bújva hangosan és hamisan éneklik velünk együtt a himnuszunkat. Pedig a bűnt mindig bűnhődés kellene, hogy kövesse. Különben az igazság szenved csorbát. Megbocsátani meg lehet, de ahhoz előbb hallani kellene a bocsánatkérés szavát.”