L. a rendszerváltó: harc a kommunistákkal II.

„Utólag visszagondolva, a rendszernek ez a tulajdonképpen ellenállásmentes kapitulációja fegyelmeztető jel volt. Azt sugallta, hogy az ellenségnek terve van, már nem a láthatóan elvszett csata foglalkoztatja, hanem újabb hadjáratra készül. És valóban. Ez idő tájt már folytak az un. »spontán« privatizáció előkészületei. Ez idő tájt az volt a divat, hogy a működő cégeket adták el külföldieknek. Ebben mindenütt a menedzsment volt a ludas. Olcsón adták – hiszen nem volt az övék – a feltétel csak az volt, hogy ők, a vezetők, maradhassanak. A holdingszerűen működő sok telephelyes vállaltoknál volt ez különösen ügyes megoldás. A működő telephelyeket, a gépekkel és a munkásokkal – igen velük együtt – külföldi vevőknek eladták és a végén maradt a vállalati központ a titkárnőkkel és írógépekkel – na meg a sok milliós, senki által vissza nem fizetett bankhitellel, amit aztán az Antall-kormány ideje alatt, bank-konszolidációként, mi mindannyian kifizettünk.

Az adott körülmények között L. bukása a politikai életben nem történt váratlanul. '89 nyarán egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy nem úgy alakulnak dolgok, ahogyan ő elképzelte. Ami a »nagy« politikát illeti egyre biztosabb lett, hogy elmarad a radikális rendszerváltás, nem lesznek felelősségre vonások. Amikor a felelősségre vonás felmerült egyáltalán nem valamiféle országos politikára gondolt, hanem a közvetlen környezetére. Azokra az emberekre, akikkel mindennap kénytelen volt találkozni és együtt dolgozni. A Tsz-elnökre, akit az előző elnök-választások a pártbizottság jelöltjeként választottak meg egyhangúlag. Illetve nem teljesen egyhangúan, mert volt egy ellenszavazat, amit L. adott le, valamint egy tartózkodás. Ezt L. cimborája, M. követte el és mikor megkérdezte tőle, hogy miért tette azt válaszolta: »Hogy demokratikusabb legyen.«”