„Spekuláció helyett, könyvelési trükkök helyett munkaalapú társadalom kell!” – dörgedelmeskedik a kormányfő, amikor éppen globalizációkritikus énjét rántja elő a cilinderből. Mi tagadás, magam is elkötelezetten hiszek abban, hogy az a modern kapitalizmus nem működhet hosszú távon, amelyben minél távolabb van egy gazdasági szereplő a termeléstől, az értékteremtés forrásától, annál nagyobb profitot tesz zsebre, ez a gyakorlat ugyanis olyan mérvű ellentmondást és igazságtalanságot hordoz, hogy az fenntarthatatlanná teszi magát a rendszert. Ha belegondolunk abba, hogy a kávébabot szüretelő napszámos bére hogyan viszonyul az ültetvényes jövedelméhez, az ültetvényes haszna pedig az árutőzsdén spekuláló bróker sikerdíjához, akkor világosan látszik, hogy dolgozni nagy szopás, és ha ezen a miniszterelnök változtatni akar, akkor bizony igaza van.
Ha Orbán példaként nem Kínát állítaná elénk – a futószalag mellett zajló tizennyolc órás robottal, a nyomorúságos bérekkel meg az elfogadhatatlan egészségügyi körülményekkel – hanem mondjuk Dániát vagy Finnországot, akkor legszívesebben magam is talpra ugranék, és megpróbálnám felvenni a taps Semjén Zsolt által diktált ütemét. Csakhogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere láthatóan nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a globális piac sikeres alternatíváit a nyugati világ olyan pontjain érdemes keresni, mint Izland vagy Kanada, ehelyett a világgazdaság legnagyobb keleti lerakatát favorizálja, mintha Kína szmogban fuldokló városai nem épp a globalizáció szörnyszülöttjei lennének.
De hagyjuk a bonyolult képleteket meg a távoli országokat és nézzük, hogy a jól hangzó program hogyan érvényesül itt, Magyarországon! Mit jelent a munkaalapú társadalom a gyakorlatban? Egy parlamenti képviselő hétszázezer forintot visz haza – persze azon a pénzen felül, amit a cégek felügyelőbizottságaiban kap –, mindezt egy olyan munkáért, amit nehéz lenne főállásnak nevezni, hiszen nem kevés polgármestert találunk a képviselők között. Félállásért hét kiló.
Vagy ott a trafikos. Naponta egyszer bejár elszámoltatni az alkalmazottat, hetente egyszer smúzol a helyi fideszes góréval és simán többet is kaszálhat, mint egy képviselő. Munkaalapú társadalom. És végül következzék a jackpot: a miniszterelnöki tanácsadó. Legjobb példa talán az a hetvennyolc éves egykori sportoló, aki havi negyedórás telefonbeszélgetésért hatszázhetvenezret tesz zsebre, vagyis évente több, mint nyolcmillió forintot, és akkor beszélünk három ledolgozott óráról. Kettőmillió-hatszáznyolcvanezer forintos órabér. Munkaalapú társadalom. Egy vasutas fél éven át dolgozik azért, hogy az adójából kifizessék a negyedórás telefonbeszélgetést.