A sokszínű homofóbia

„Semmi sem áll távolabb egy demokratikus jogállamtól, mint az, hogy olyanra kényszerítse állampolgárait, ami idegen a természetüktől és jellemüktől. Akinek ennyi az egyenlőség, az végső soron a fennálló, bársonyosan elnyomó társadalmi rendet élteti, amiben ha megszakadsz, sem lehetsz egyenlő. Akár jobboldali vagy akár nem, akár keresztény vagy akár nem, akár tisztességes adózó vagy akár nem, a melegség mindig egy olyan dolog lesz, ami »hát így van«, de azért nehogymá’ többet akarj, elégedj meg azzal, ami van.

Hogy mit tudunk tenni? Nyilván fontosak a szimbolikus akciók, mint a krétarajz, de azért ez ennél sokkal többről szól. Kezdjük el ne másodrangú állampolgárként kezelni magunkat. Ameddig mi is másokként, kívülállókként tekintünk önmagunkra, addig a társadalom is így fog tenni. Ne higgyük, hogy mi nem jeleníthetjük meg az érzéseinket úgy, mint bárki más.

Ne érjük be a látszattal. Ne tegyünk úgy, mintha nekünk engedmény lenne a bejegyzett élettársi kapcsolat, és nem jog a házasság. Ne tegyünk úgy, mintha örülnünk kéne annak, hogy egy jobbarc orvos beenged a páromhoz, ha az beteg, mert végső soron nem vagyok hozzátartozó. Ne tegyünk úgy, mintha kegy lenne, hogy nem rúgnak ki a szexuális orientációm miatt. De tegyünk úgy, ahogy jónak érezzük: hagyjunk fel az önelnyomással, hagyjunk fel a tanult viselkedési formákhoz való igazodással. Kezdjünk el a saját mércénk szerint élni, mert végső soron önmagunknak élünk, és nem mások elvárásainak.

Tudom, hogy sokszor nehéz lehet felvállalni önmagunkat. Ismét csak annyit tudok mondani: been there, done that. De ha nem kezdjük el valahol, akkor nem marad más, csak a nyavalygás, a sóvárgás, a rejtőzködés meg az emigráció. Akkor soha nem leszünk teljes értékű állampolgárok.”