Minden embert ki lehet csinálni, a kérdés az, hogy milyen eszközöket használnak ellene. Interjú.
„Minden elődjét ott ütötte a mindenkori kormány, ahol érte. Bod Péter Ákos nem is bírta, sőt, Surányi György is idő előtt távozott az egyik mandátuma alatt. Ez így normális? Ez a jegybankelnökök sorsa?
Egyáltalán nem normális. Minden jegybankelnökre hárult nyomás. Ez a világ sok országában is így van, csak máshol kisebb. Valamekkora feszültség mindig van a kormány és a jegybank között, ez a rendszerbe van kódolva. A kormányt általában négy évre választják, négy évre próbál optimalizálni, a jegybankelnökök mandátuma ennél hosszabb, és a célok is némileg eltérőek.
Az igazi kérdés, hogy ezt a feszültséget a felek hogyan tudják kezelni, hogyan tudnak együtt dolgozni. Magyarországon azért különösen nehéz a helyzet, mert, összehasonlítva a kelet-közép-európai országokkal, a magyar kormányok sokkal nagyobb költségvetési hiányokat építettek fel az elmúlt durván tíz évben. A jegybanki függetlenséget épp azért vezették be, hogy a költségvetési hiányokat és az államadósságot ne lehessen az infláció felpörgetésével és a lakosság, különösen a leggyengébb érdekérvényesítő rétegek kárára csökkenteni. A többi régiós országban nem volt ennyire fegyelmezetlen a költségvetési politika, mint nálunk. Így nem is volt olyan nagy kényszer, hogy elinflálják ezeket a hiányokat. Röviden: az elszaladt költségvetési hiány Magyarországon sokkal nagyobb konfliktust teremtett a kormány és a jegybank között, mint máshol.
Kapott pofonokat jobbról is, meg balról is. 2009 nyarán kirajzolódott egy támadás ön ellen, amelyben az akkori kormánypárt, az MSZP és az ellenzékben levő Fidesz nagyon is együttműködött. Volt olyan pillanat, amikor komolyan elgondolkodott a lemondáson, akár a 2009. nyári akció előtt vagy után?
Volt. Azon gondolkoztam el, hogy bírom-e fizikailag végigcsinálni. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy az ember ne tudjon jól teljesíteni. A jegybankban van 560 ember, akinek a sorsa kisebb-nagyobb mértékben attól függ, hogy az elnök jól végzi-e a dolgát. Nem tehetem ki ezeket az embereket annak, hogy esetleg csak félig készen állok itt, hogy nem tudom elolvasni vagy feldolgozni az elkészült anyagokat, hogy nincsenek releváns ötleteim, javaslataim, nincsenek megfelelő döntéseim. Volt olyan időszak, amikor végig kellett gondolnom, hogy a kívülről érkező nyomást bírom-e úgy, hogy az a munkámon ne látszódjon.
Mikor volt ez a kritikus időszak? Valamilyen eseményhez köthető?
2011 második felében volt. Akkortájt ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy egy pohárba sokáig lehet csepegtetni vizet, de eljön a pillanat, amikor megtelik, és az utolsó csepp kicsordul. Ezt az érzést nem lehet egy konkrét dologhoz kötni, inkább felhalmozódott.”