A határon túliak oktatási dilemmájáról

„Az elsô a többnyire hazaszeretet (vagy kötelességtudat, stb.) által vezérelt döntés, ekkor a gyermeket az anyaországba küldik tanulni. Egyetememen (PPKE) nem egy ilyen diákkal találkoztam már, de szegedi egyetemistát is ismerek, aki pl. a Vajdaságból érkezett Magyarországra tanulni. A döntés természetesen tökéletesen indokolható (az anyaországban tapasztalatot szerez, majd hazatérve kamatoztatja az ott megszerzett tudást a mindennapi életben), megis vannak, akik úgy vélik, hogy a döntéshozók - legyenek azok a szülôk vagy maga a gyermek - elôsegítik a szülôföld elhagyásat (a tapasztalat azt mutatja, hogy jóval kevesebben térnek vissza, mint ahányan az anyaországba mennek tanulni). Márpedig a határon túli magyarság megmaradásának egyik záloga a szülôföldön maradás (ezt egyébkent a Nemzetpolitikai stratégia is kimondja).

Hasonló indíttatásból, vagy csak az anyanyelven tanulás könnyebbsége miatt sokan - már ahol lehetôség nyílik rá, azaz a Felvidéken, Kárpátalján illetve Erdélyben - a saját országukban mûkodô egyetemek magyar tagozatait választják. Ez bizonyos szakmáknal viszont lényegében ellehetetleníti a saját országban való boldogulást. Így példaul a magyar állam segítségével alapított Sapientia kolozsvári, magyar nyelvû jogi fakultánsán tanulók nehezen tudnak a román jogrendszerben érvényesülni (ahogy azt nekem többen is elmondták közülük), mert a tárgyalások - a kivételes esetektôl eltekintve - többségi, román nyelven folynak, amelyekhez speciális szaknyelv ismerete szükséges.

Éppen ezért - valószínûleg a szulôföldön boldoguláshoz fûzött komoly remények miatt - sokan úgy döntenek, hogy a többségi egyetemek többségi nyelvû szakjaira iratkoznak be, vagy nem Magyarországon tanulnak tovább.”