„A sérelmi politikából következik két igen gyakori téveszme. A paradigma legelkötelezettebb hívei az összes létező kihívás – asszimiláció, a déli régió gazdasági ellehetetlenítése, katasztrofális demográfiai mutatók stb. – feloldását egy részleteiben soha ki nem dolgozott, kelet-európai közegben soha ki nem próbált, s éppen ezért cáfolhatatlan elképzelésben, az »autonómiában« látják. Félreértés ne essék, nem a kisebbségi önkormányzatiság ellen kívánok ágálni, hanem a fetisizált fogalmakban rejlő veszélyekre utalok. Aki minden problémát egyetlen »nagy megoldással« küszöbölne ki, annak a mindennapok valósága reménytelen és megoldhatatlan. Nyelvünk térvesztése itt és most zajlik, a tendencia megfordításáért a mindennapokban kell tennünk. Másfelől pedig a közösségi problémákra a megoldásokat rendszerint nem elrendelik, hanem megtalálják, és idővel találják meg. Addig azonban a megmaradás szempontjából lényeges tényezők egyikét sem hanyagolhatjuk el, abban bízva, hogy a beteljesülő utópiában úgyis minden baj magától meghaladottá válik.
A sérelmező attitűd gyakran társul egy másik téveszmével, melynek lényege, hogy magyarságmércék felállításával minőségbeli különbséget lehet tenni »jó« és »rossz« magyarok között. Többször is leszögeztük, hogy a nemzethez tartozás önbesorolás kérdése. Semmiképp sem a teljesítményé. A magyarság megélésének – mint minden identitásnak – különböző intenzitása van, ám az ingadozók integrálásának nem az a megfelelő módja, ha bevehetetlen erkölcsi falakkal szembesítjük őket. Ez a téveszme is hozzájárul a magyarság fogyásához. Mint azt Öllös László megállapította, a szlovák iskolát végzett magyar gyerekek például nem hibáztathatók szüleik döntéséért, identitásuk formálásában nem játszott közre a szabad választás, ennek ellenére a közfelfogás nem mindig ismeri el őket a magyar nemzet teljes értékű tagjaként. Meglehet, a szlovák tannyelvű alap- és középiskolát végzettek döntő hányadában nincs fokozott igény a magyar kultúrkörhöz való tartozásra, ám a kirekesztő hibáztatás semmiképp sem a visszaintegrálás irányába hat. Ismerjük fel, hogy minden közösség csak pozitív üzenetek megfogalmazásával válhat vonzóbbá!
Az utolsó téveszme nem szerves képződmény, hanem egy mesterségesen előállított konstrukció. Úgy hangzik, hogy a magyar érdekképviseletnek nem kell szükségszerűen konfrontálódnia a többségi politikai elittel ahhoz, hogy a jogbővítés terén eredményeket érjen el. Ami a konfliktus természetét illeti, az két csoport között leginkább akkor keletkezik, amikor az érintettek egymást kölcsönösen kizáró célokat tűznek ki. A szlovákiai magyarság gyarapodásának ideája ezen a ponton élesen szembekerül a szlovák elit magyarságdoktrinájával, melynek kiindulópontja, hogy a magyarok kulturális reprodukciója önmagában is potenciális veszélyforrást jelent az állam egységére nézve, s ebből a látószögből ítélve a szlovákiai magyaroknak tett minden »engedmény« visszalépést jelent. A szlovák társadalom túlnyomó része – mint azt egy kutatás nemrégiben feltárta – ezzel összhangban fogékony az egy kultúrájú nemzetállam megteremtésének eszméjére, s a Nyitott Társadalomért Alapítvány felmérésében résztvevők háromnegyede elutasította, hogy a magyarok »az őket közvetlenül érintő ügyekről« maguk rendelkezzenek. Az asszimilációs kisebbségpolitika megváltoztatására tehát belátható időn belül nem lesz társadalmi igény. Egy olyan közegben, ahol a nacionalizmus állandó politikai követelmény, nyilvánvaló, hogy a konfrontáció mozzanata szükségszerű része a kisebbségi érdekérvényesítésnek. Így van ez akkor is, ha a magyar társadalom bizonyos hányada abból nem kér.”
