„Az egész magyar értelmesebb népségből a hazai sajtóban egyedül Széky János emlékezett meg - az Élet és Irodalomban - arról, hogy közeleg a születésnapja. Pedig alkalmas lett volna a pillanat, hogy megüzenjük: tűrhetetlen, hogy elmentél, tűrhetetlen, hogy ez megtörténhetett, tűrhetetlen, hogy egy magyar írónak el kell ódalognia ebből az országból, mert - joggal - érzi, hogy veszélyben az élete, és vénemberként is elege van a megaláztatásokból. Pedig megüzenhettük volna, hogy bocsánat. Így most aztán kétszeresen kell bocsánatot kérni Kertész Ákostól. Bele a gyűlölködők pofájába is.
Ha a hétköznapi fasizmus biztos jeleit keressük, akkor ne feledkezzünk meg az egyre növekvő csöndről. Arról, hogy egyre többen hallgatnak. Arról, hogy az agy elkezd úgy működni, hogy inkább megfeledkezik arról, amiről nem feledkezhetünk meg, csak, hogy ne legyen konfliktus abból, ha meg kell szólalni. Mert azt hisszük, hogy így olcsóbban megússzuk. Nem jutunk olyan sorsra, mint Kertész Ákos.
Pedig már jutottunk. És nem is biztos, hogy könnyebb a belső emigráció kussoló gyávaságában élni, mint elmenekülni innen. A Tarlós Istvánoktól félünk? Miért nem inkább a saját megszégyenülésünktől?”