Apait bele, anyait bele

„Kezdjük azzal, hogy megállapítjuk: a miniszterelnök bizonyára nem politikai számításból tartja fontosnak a foci támogatását. Ha így gondolná, ha politikai előnyt remélne tőle, finoman szólva is megkérdőjelezhető lenne politikai érzéke. Kétségtelen, a labdarúgás még mindig a legnépszerűbb sportág Magyarországon, amely – mint azt egy-két időleges bizakodásra okot vagy inkább lehetőséget adó válogatott meccs bizonyítja – még mindig tömegeket képes megmozgatni. A politikus azonban fejeket számol: ma minden bizonnyal többen vannak azok, akiknek inkább ellenszenves a foci költségvetési támogatása. Amikor a kormányok most már sorozatban a nadrágszíjjal operálnak, feltehetően sokkal többen értenek egyet azzal (köztük akár olyanok is, akik szeretik ezt a játékot), hogy a stadionépítés és a társasági adó milliárdjainak jobb helye lenne az oktatásban, az egészségügyben vagy a szociális ellátásban.

A labdarúgás állami kistafírozása tehát nem a politikai racionalitás miatt, inkább annak ellenére történik. Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy a politikai vezetők – s nem csupán az ilyen tárgykörben sokat emlegetett diktátorok – szívesen sütkéreznek a sportsikerek fényében, népszerűségük emelését remélve attól, ha sállal a nyakukban az aranylábúaknak drukkolnak a lelátón. Aki azonban ismeri a magyar foci állapotát – márpedig a kormányfő kétségtelenül ilyen ember -, nehezen hiheti, hogy belátható időn belül a nagy sikerek nyomán vállára emelheti a tömeg a politikai vezetőt. Szó, mi szó: mindez tehát inkább szenvedélynek, személyes elkötelezettségnek látszik, semmint politikai haszonszerzés reményének. (...)

Minden azon áll vagy bukik, hogy a magyar labdarúgó piac (a társadalom szónál ez talán jobban kifejezi a lényeget…) mihez kezd ezzel a páratlan lehetőséggel. Hogy mire költi, mire fordítja a pénzeket, és mennyire tekint messzire. Hogy képes lesz-e a mostani felbuzdulást kihasználni, hogy akkor is talpon maradjon, amikor olyanok kerülnek a kormányrúdhoz, akiknek a balett vagy a felsőoktatás fontosabb lesz a huszonkét férfi sportjánál. Ehhez leginkább két – egymással részben összefüggő - dolog kell: a színvonalas és stabil utánpótlás biztosítása, valamint a finanszírozás piaci alapokra helyezése. Az előbbi kétségtelenül elkezdődött, az utóbbinak azonban egyelőre még a nyomait sem látni - vagy legfeljebb csak azt. Most, amikor a vállalatvezetők szívesen ülnek egy páholyban a kormányfővel, amikor jó pontnak gondolják, ha nevüket adják a miniszterelnök kedvenc sportjához, kellene elérni, megalapozni, hogy akkor is maradjanak, ha a politika figyelme másfelé fordul. Ha ez nem megy, ezt a rengeteg pénzt sajnos tényleg a szélbe szórtuk.”