„Csakhogy a nyugdíjasok világával, éppen méretei miatt, csínján kellett bánni, hiszen választópolgárként négyévenként a hatalomról döntöttek. Átgondolt, trendekkel számoló koncepciók bevezetésétől épp ezért visszariadt valamennyi kormány, maximum félmegoldások születtek, amelyekben a szociális meggondolások szervesen keveredtek a lekenyerezéssel. Az öngondoskodás bátortalan emlegetése a »fejlett tudattal« és a nagyobb fizetéssel bíróknál ért némi célt, a nagy egészet azonban nem befolyásolta.
Sok tekintetben suta, középtávon mégis félmegoldással kecsegtető szükségként jelent meg a magánnyugdíjpénztár intézménye, amely így (sután) nem borzolta annyira a választói kedélyeket, de (kötelező) csírája lehetett volna egy mentalitásbeli változásnak. Talán még a fokozatos korhatáremelés bevezetését is el lehetett magyarázni, hiszen csak a még javában aktívaknak kellett kalkulálniuk vele. Közben azonban »elesett« a magánnyugdíjpénztár, és politikai játékszerré vált a korhatár is.
Reggel ágyban maradni? Csak azt ne! Életem párja már nem irigyel, amikor munkába indul. Átérzi, ahogyan nem sokkal később kényszercihelődöm. Ahogyan mondvacsinált programokat szervezek, erőszakosan kérdezem tőle, hogy ma miért nem kell semmit venni az Aldiban vagy a piacon, »nyilván elfelejtettél valamit, és majd délután szólsz«, vagy »azért jó lesz néhány kifli az unokáknak a Jókenyérből«.”