Régi harcok, új lopások

„A keleti jobboldalt az rágja belül, amit a nyugati társa már többé-kevésbé feldolgozott. Az bántja a jobboldalt, hogy jobboldal lett. Hogy oldal lett belőle. Hogy egy a sokból. Párt, vagyis rész, nem egész, nem az abszolútum többé. A jobboldal soha vissza nem térő Aranykora az volt, amikor még nem is hívták jobboldalnak. Mikor abszolút hatalmú királyok, ideológiai dolgokban teljhatalmú főpapok intézkedtek magabiztosan. Klasszikussal élve: a maguk természetességével. Ez volt a szakrális talapzat, hogy Bogár Lászlót idézzem. (Bár szerinte a korai középkor volt a tuti, utána már megette a fene az egészet.) Aztán jött a szentségtörő, tabudöntő modernitás a forradalmaival. S a brit és francia forradalmakat követő évszázadokban az önmagát definiáló, identitását féltő jobboldal annak a nyomában loholt, azt másolta és majmolta, akit gyűlölt. A baloldalt. Forradalmat csináltak, hát mi csinálunk ellenforradalmat. Utánozva a jakobinusok kegyetlenségét, csak épp a restauráció jegyében. Vörös terror lekoppintva, lett fehérterror is. (...)