„Ugye szeretnék tudni, hogy mi van Orbán fejében? Szerintem tudjuk.
Jöttek fiúk a nyolcvanas évek elején vidékről Pestre – igen, ők csak így mondták -, és jogászok, közgazdák kívántak lenni. Mélyről jöttek, családjaikat dolgos emberek alkották, többségükben kétkezi munkások. Jöttek Pápáról, Felcsútról, Csornáról. Be kívánták tetőzni anyjaik, apjaik küzdelmét: kitörni a reménytelenségből, a szegénységből, a névtelenségből.
Kádár világa részben jó terep volt, emelte a tehetséges munkásgyereket. Utat nyitott, de csapdát is állított: Mephisto konfliktusát ismételte. Az emelkedésért mennyi kompromisszumot vállalhatsz a diktatúrával? – ez volt a legfontosabb erkölcsi kérdés akkoriban. Orbánék erősnek és bátraknak tűntek. Erkölcsösnek. Jobbnak, mint sokan közülünk.
Sokáig lehetett hinni bennük. Egészen 1992-1993-ig. A székház-botrány megrepesztette a tisztaság arcát. Azóta Simicska ocsmány pártja lettek. A tökélyre fejlesztett korrupcióé, az erőszakosságé, a kíméletlenségé.
Mára kiderült, hogy az egykor tisztelhetőnek hitt erkölcsük mögött nem emelkedettség, hanem sértettség volt. Meggyőződés, hogy Pest polgári, benne zsidó-polgári gazdagsága – kulturális, emberi, erkölcsi teljesítménye –, pozíciója áthatolhatatlan falként mered a feltörni vágyó vidéki egyetemisták előtt. Félelem, hogy soha nem lesznek egyenrangúak, hogy vidékiségük, mint a sárrá ázott agyag nem engedi mozdulni életüket. Az irigységgel kevert félelemből aztán harag lett. (...)”