Szájfény

„A közös híradózásban ez a legjobb: totális önbizalomhoz juthat akár egy egész üdülő, nem mellesleg csupa kis csóró vendég, leginkább ötven körüli kishivatalnokok feleségestül, tízéves, kinyúlt tréningruhákban, hamisított Crox papucsokban, és már szeptemberre nézve is bizonytalan munkahellyel, plusz pár nyugdíjas, akik viszont ellentmondást nem tűrő hangon ítélkeznek.

A nyugdíjasokat amúgy is ki nem állom: amióta magam is nyugdíjas lettem, egyre inkább azon kapom magam, hogy a piacon direkt kitartom a könyököm, amikor előzöm őket, a HÉV-en kéjjel vetődöm eléjük a maradék ülésre; ha rajtam múlna, betiltatnám hülye kerekes bevásárlószatyrukat, amit rendre áthúznak az ember lábán, s egyáltalán. Amit sohase gondoltam, bekövetkezett: nem bírok velük szolidáris lenni, következésképpen magammal sem, hiszen bennük nyilván magamat látom, ha nem is a mai, de a holnapi és elkerülhetetlen önmagamat.

Mélységesen idegesít az összes szerencsétlenkedésük, ahogy fontoskodnak, ahogy percekig forgatnak a kezükben egyetlen paradicsomot, ahogy a sort feltartva guberálnak a pénztárnál a bukszájukban, ahogy elözönlik a rendelők folyosóit, csak hogy szóba álljon velük valaki, és még akkor ezek a kishivatalnokok a lehetetlen papucsaikban. Csórók és szerencsétlenek, ahogyan nem állnak ki már saját magukért sem, ahogyan korlátlanul megtehető velük minden, sőt általuk, ahogyan szemük sarkából egész nap egymást méregetik, ahogyan a tolvajt látva nem is megvetés ül a tekintetükön, hanem a félelem, hogy holnap már ők is rászorulnak a pulykanyakra, és akkor mi lesz.

Feleségük ajkán ugyanaz a szájfény, mint amit a munkanélküli nő is lopott.”