A Laffer-görbe

„Az egykulcsos adózásra való átállás azt jelzi, hogy a Fidesz-kormány nem értette meg az elmúlt évek gazdasági tévelygéseinek egyik legfontosabb üzenetét, mármint azt, hogy a középosztály elsorvasztásával nem lehet fellendíteni az országot. A magas jövedelműek támogatása és az átlagjövedelműek büntetése a hibás utat folytatja, ahelyett, hogy megerősítené a középrétegeket. A méltányos közteherviselés érdekében inkább vagyonadót kellene kivetni a gazdagokra, ahogyan ezt tették Németországban Erhardt pénzügyminisztersége idején. Idehaza pontosan a középrétegek eróziója okozza a gondok sokaságát: az alacsony foglalkoztatás, a rokkantnyugdíjasok nagy száma, az életképtelen kényszervállalkozások, a nagyarányú feketegazdaság, mind a megrendült egzisztenciák kényszerpályáiról és menekülő-útvonalairól tanúskodnak.

Kilenc hónapnyi vajúdás után a gazdasági kabinetben megfogant egy másik gazdaságpolitika is, amely születésekor, 2011 márciusában Széll Kálmán nevét vette fel. A program egy valóságos fordulatot képvisel a korábbi neokonzervatív gazdaságpolitikával szemben, mert végre szembenéz azzal a ténnyel, hogy a magyar gazdaság nem állítható fenntartható pályára strukturális reformok nélkül. Mind a gazdaság, mind az államháztartás elosztási rendszerei oly súlyosan torzultak az elmúlt évtizedekben, hogy ezt pusztán adócsökkentéssel és támogatásokkal lehetetlen tartós és kiegyensúlyozott növekedésre késztetni. A Széll Kálmán Terv közzétett programjai arról tanúskodnak, hogy a tényfeltárás megkezdődött, a beavatkozások fő területeinek beazonosítása megtörtént, az egyes fejezetek sarokszámait kijelölték – akár kezdődhetne is az érdemi munka.

A terv bejelentése óta eltelt egy hónap azonban azt mutatja, hogy a részletek kidolgozása még mindig nehézkes. Pedig az idő sürget! Ha ebben az évben nem kerülnek társadalmi vitára a programok, és legkésőbb jövőre nincsenek bevezetve, akkor a „szüret”, a pozitív eredmények megjelenése sem várható az elkövetkező két-három évben. Ez egyfelől azért rossz, mert a bevont addicionális költségvetési források addigra elfogynak, másfelől pedig a közelgő választások ismét csak fékezik a változtatni akarás lendületét. A második Orbán-kormány már így is elveszített tíz értékes hónapot és támogatóinak egyharmadát anélkül, hogy belefogott volna a sokak érdekeit sértő nagy elosztási rendszerek átalakításába. Mindez előrevetíti a szomorú, de ismerős magyar történetet: megint elszalasztottunk egy, a körülmények által felkínált esélyt, s várhatunk legalább húsz évet a következőre.”