„Még csak nem is Viktor a legellenszenvesebb. Sőt. Neki még mindig vannak jó pillanatai. Hisz maga lihegte-gyalogolta be útját odalentről egészen odaföntig: az izgága, felvágós, kissé krakéler falusi srác útját -- váltott kísérőkkel, s testőrökkel -- a politika világszínpadáig. S mi tagadás: önerőből, saját tüdőből s kockázatára. (...)
Az éppen soros bennfentes, a Főnök szinte személyi szolgálatára rendelt politikai inas arcán a gőg glóriája: »A hatalom olykor az enyém is!« -- sugallja. Ha főszerepbe sodródik (a főnök külföldön, s így neki kell nyilatkoznia!) -- mind a két személyazonosság szerepelhet: a fölényes, mint a valódi 1.sz. -- s a bizalmaskodó-meghitt, mint a csicskás, ha nincs otthon a gazda. Akinek lovagló csizmáját fényesre suvikszolja, de felpróbálni akkor sem meri, ha a főhadnagy úr New Yorkban beszél. (...)