„Sokan voltunk, akik úgy képzeltük, hogy a Fidesz a kétharmados fölény birtokában megnyugszik kicsit. Később úgy hittük, hogy legalább az önkormányzati választás után lecsillapodik, és még mindig akadnak, akik reményeket fűznek ahhoz, hogy a költségvetés elfogadásáig tart az őrület, utána vége a lázas, önkívületi állapotnak, magához tér a beteg. Debreczeni József, a liberális konzervatív demokrata jól látta: naivak vagyunk. Túlzónak tartottuk őt, túlságosan borúlátónak, azt hittük, feleslegesen riogat. Pedig Debreczeni logikus volt, és lényeglátó: szinte minden sötét előrejelzése szó szerint bekövetkezett, és – bár szeretném hinni, hogy téved – be fog következni. Főleg akkor, ha tétlenül, gyáván beletörődünk ebbe a lehetetlen helyzetbe, ha elfogadjuk, hogy az egyébként is csak szimulált demokráciából Orbánia legyen, autokratikus hatalmi rendszer, amely nem tűr semmiféle ellenvéleményt.
Orbán kormányzásának első fél éve lényegében arról szólt, hogy meddig lehet elmenni. Az Alkotmánybírósággal, a magánnyugdíjpénztárakkal, a bankokkal, a multinacionális cégekkel, a külföldi befektetőkkel, az IMF-fel. Meddig lehet elmenni a nyugdíjasokkal, a munkavállalókkal, a szakszervezetekkel. Az önkormányzatokkal, a visszaállamosítási kísérlettel, a közmédia lenyúlásával. Meddig lehet elmenni a bizalmi emberek – olykor kilenc évre szóló – pozícióba emelésével, kiváló, de másként gondolkodó (!) tudósok, köztisztviselők, pedagógusok, újságírók menesztésével vagy megfélemlítésével. Meddig lehet elmenni az arcátlansággal, a pökhendiséggel, a gőggel, az agresszivitással. Vagyis: erőnek erejével. Meddig lehet elmenni a politikai ellenfelek megfenyegetésével, vádhatóságot játszó parlamenti bizottságok fölállításával, a hazai közélet kriminalizálásával. Még az is próbára lesz téve itt, hogy meddig lehet szembemenni az Európai Unió jogi normáival meg a civilizált demokráciák erkölcsi felfogásával. Ha van még ilyen – teszem hozzá kedvetlenül, mert nem lehetetlen, hogy ez a hiábavaló reménykedésünk is túlmegy minden (ország)határon.”