„Magát az Internetet jelölné Nobel-békedíjra néhány unatkozó nyugat-európai értelmiségi, médiamenő és fejlődőország-béli politikus, akik a világ számos pontján (így Magyarországon is) webes és újsághirdetésekben toboroznak támogatókat akciójukhoz. Felhívásuk még akkor is megér pár kósza gondolatot, ha tudjuk: a békedíjnak csak kevés köze van a Svéd Királyi Akadémia által különböző területeken odaítélt »valódi« Nobel-díjhoz, s megbecsültsége a szeriőz nyilvánosságban régóta vitatott. (...)
A konkrét ötlet nem csupán a bullshit, az ürességtől kongó nagyotmondás klinikai archetípusa, de az ún. progresszív gondolkodás kései, megfáradt lehelete is. Magában foglalja a mélységes sötétből világosságba tartó történelemkép, s az ember szüntelen tökéletesedésébe vetett hit szegélyezte világszemlélet minden bódulatát.
A web ilyetén felmagasztalása 1991-ben talán megállta volna a helyét - de legalábbis érthető, megélhető lett volna. 2010-re azonban, miközben az aláírók naivan örvendeznek a Facebook-barátság elterjedése fölött, s a világhálóban a békekultusz osztatlan üzenőfalát vízionálják, már jó ideje ismerjük a globális összekapcsolódás egyéb irányú tranzakciós költségeit is, a szélessávon hozzáférhető bombagyári szakácskönyvektől a terroristák videomegosztókon folytatott üzengetéséig, vagy éppen csak a »tudás« és az »információ« fogalmi határainak kártékony elmosódásáig - ahogy ez utóbbit Lánczi András professzor többször is kifejtette. A »nagykövetek« névsora szintúgy a felszínes progresszió manifesztuma. Már első ránézésre egyértelmű, hogy a legénység összeállításakor a limonádémozikból ismert kvótapolitika, a teljesítményelv helyett az ún. harmadik világ iránti kirakat-szolidaritás játszotta a döntő szerepet.”