„Napokig vártam, hogy Orbán nekimenjen a kormánynak. Mégsem tette. Pedig az elmúlt években olyan vehemenciával rontott rá a Déli Áramlat megépítését célzó tárgyalásokra, hogy nyilvánvalónak tűnt, hogy most, amikor aláírják a gázvezetéket megépítő és üzemeltető magyar-orosz gazdasági társaság alapító okiratát, kő kövön nem marad. Hiszen korábban puccsot meg hazaárulást emlegetett az ellenzéki vezér. Most meg csendben van. Ez lenne a megfejtése annak a szövegnek, miszerint a Fidesz »új alapokra helyezi a magyar-orosz kapcsolatokat«? Ez a bizonyos új alap tehát annak a beismerése, hogy eddig össze-vissza beszéltek. (...)
A tibeti kérdésben a pekingi vezetést keményen bíráló (és parlamenti határozatban elítélni szándékozó) Fidesz, az Európai Néppártból egyetlenként hivatalos pártközi kapcsolatot létesített a Kínai Kommunista Párttal. Az állandóan kommunistázó, egynémely nyilatkozatában a keletet a barbársággal azonosító Orbán most átesik a ló túloldalára. Mintha csak így szeretne valamit kompenzálni, jóvátenni.
Amit Orbán a külpolitikában tesz, tökéletesen önleleplező. Ellenzéki vezérként a legabszurdabb vádakkal illette a magyar kormányt, időnként kevés diplomáciai megfontoltsággal nyilatkozott, ha érdekei úgy kívánták, keresztbe tett a határon túli magyarok legitim vezetőinek. Most meg hirtelen úgy viselkedik, mint akiben mégis van némi belátás, megfontolás. Mint aki tudja, hogy a Washingtonra, Brüsszelre, Moszkvára tett hangzatos és rosszindulatú célozgatások ellenére a világpolitika centruma mégsem a Szentkirályi utcában van.
A kínai politikának tett gesztusa azonban túlmutat ezeken a kereteken. Ez a törleszkedés a maga irracionalitásában jól mutatja, hogy Orbán, ha abban látja érdekeit, bármilyen korábbi megfontolását, érvét, értékét hajlamos sutba dobni. Attól tartok, fogunk mi még meglepődni és csodálkozni.”