Djokovic elszalasztotta – ki nyert azzal, hogy a szerb nem?

Topor Csaba vendégszerző írása a Mandiner Sporton

Kétpólusú férfi teniszvilág

Mielőtt azonban bárki egy újabb „miért nem lesz soha akkora sztár, mint Federer és Nadal”  jellegű írásra számítana, le kell hűtsem a kedélyeket, ez nem az a cikk. Éppen ellenkezőleg: arra vállalkozom, ami vélhetőleg pont olyan érzelmeket kavar, mint Djokovic személye, játéka, sikerei, karrierje.  

A mára megkérdőjelezhetetlen pályaív egyáltalán nem volt annyira magától értetődő, mint amilyen organikusnak az most látszik. Amikor 2008-ban „megérkezett”, azaz megnyerte első Grand Slam tornáját az ausztrál nyílt teniszbajnokságon, a két ikon már felállította az új rendet.

immár jónéhány győzelemmel Federer (és az akkor már ranglista harmadik Djokovic) felett mint az ellenpólus, a kihívó, a mérleg másik serpenyője. Eltelt három, végtelen hosszúságú év, Federer és Nadal újraírta mindazt, amit a teniszről az elmúlt évtizedekben a rajongók felépítettek magukban, a szerb pedig képtelennek tűnt felnőni hozzájuk. Beállt a kétpólusú világrend, kényelmes volt ez mindenkinek.  

És megérkezett Novak Djokovic

2011-ben aztán hirtelen felborult ez a status quo. Djokovic rommá nyerte magát, minden idők egyik legnagyobb szezonját futva 3 Grand Slam, 5 Masters 1000-es tornagyőzelemmel, mindezt úgy, hogy Nadalt hatszor (!), Federert háromszor legyőzve bejelentkezett a klubba, ahová évekig tartozni szeretett volna. 

Azóta kisebb megakadásokkal ugyan - mint például a 2017-es sérülés, műtét, magánéleti válság tarkította szezon -, de

Ha pusztán a tényeket, számokat nézzük, az elmúlt tíz év messze legsikeresebb teniszezője. Sem Federer, sem Nadal, sem akárki más nem tudta, tudja tartósan megtörni azt a dominanciát, amivel a szerb uralja a teniszt.  

Djokovic és a rekordok. Abból zsákban van már majdnem minden, s a részleteket lentebb keretbe foglaltuk. Ami még esetleg hiányozna, na arról majd kiderül, talán nem is oly soká, hogy összejöhet-e a következő másfél évben.

Djokovic 35 éves múlt, Nadal 36, Federer 40 és immár harmadszor műtötték, kérdés, mikor tér vissza, hogyan, ha egyáltalán. A legújabb “új generáció” most már tényleg át kell vegye a stafétát – igaz, ezt mondtuk az elmúlt évtizedben víz alá nyomott másik három új generáció esetében is.  Jelenleg azonban úgy állunk, hogy egyetlen mérkőzés kellett volna ahhoz, hogy Djokovic lezárjon féltucat vitát.

És mégis, New Yorkban, a talán legjelentősebb rekord kapujában, a naptári Grand Slam, azaz egy szezonban mind a négy kéthetes torna behúzásának küszöbén Djokovic elakadt. A világ jelentősebb, mérhetetlenül elfogult és sokszor igazságtalan része pedig fellélegzett.  

Fellélegző Federer és Nadal hívek

Fellélegzett a Federer és Nadal rajongó, mert az ő szemükben Djokovic nem más, mint egy trónbitorló, egy “party crasher”, aki elrontotta a játékukat, felborította a kényelmes, megszokott rendet. Azt a rendet, amiben mindenki megtalálta a maga igazát, békéjét. A kétpólusú világ, amiben a nyugati emberek jelentős része oly kényelmesen, komfortosan érzi magát. A két szuperhős, a makulátlan viselkedés és bajtársias versengés archetipikus ikonjai, az egyik, aki még csak meg sem izzad, miközben Paganiniként röpköd felettünk és a pálya fölött fél méterrel, a másik az elhivatottság megszállottjaként tökéletesen ellenpontozza a légies könnyedséget és tesz helyre bennünket, mintegy visszavezetve a valóságba, melyben a munka, akaraterő, szorgalom hozza el a megérdemelt és kiérdemelt sikert.  

Hát mennyire életszerű, hogy egy játékos sohasem ideges, hogy soha nem merül fel benne, hogy földhöz vágja azt a fránya ütőt? Semennyire. Djokovic legnagyobb hibája nem az, hogy a kezdetektől vállalja emberi arcát és nem akar más lenni, mint aki valójában. Ergo emberi.

Az ő hibája, hogy “elrontotta” milliók játékát. Ez hitkérdés, és hitkérdésekben nincs értelme vitázni.  S persze ott lappang a háttérben az ember minden butasága és gonoszsága is.

S ezzel elintézve minden. Többet nem is kell mondani.  Pedig aki egynél többször járt teniszpályán tudja, milyen érzelmek, indulatok tombolnak ott. Legyen az egy amatőr verseny első fordulója, vagy egy páros derbi a társasági tenisztornán. Milyen az, amikor nem megy a tenyeres, vagy amikor a másik ötödször találta el a vonalat. Milyen az, amikor biztos vagyok benne, hogy a másik elcsalta a pontot, de nincs kihez fordulni. S tegyük a szívünkre a kezünket, hányan vágtuk földhöz az ütőt, vagy zúztuk ki a teniszklubból a labdát. Illetve hányan nem.  

Erre a vonatra aztán mi, újságírók, a média jeles (s legalább annyira bűnös) képviselői is felszállunk, s jöttek az ismert narratívák, az önmagát beteljesítő jóslatok, amelyben egy világ zengi, hogy bizony Djokovic semmire sem vágyik jobban, mint a közönség elismerésére.

(amit oly könnyen felejtünkel  Nadal esetében) vagy épp megtépi a pólóját egy-egy győzelem után(szintén). Hát, és ki hallott már olyat, hogy valaki csuklóból a labdát maga mögé üti (mert ilyet aztán soha senki még a sportág történetében nem csinált, ugye?), ami véltelenül eltalál egy vonalbírót, aki szintén ráülve a  hullámra eljátssza a nagyhalált. És mindezektől a „bűneitől" válik szinte ördögi figurává milliók szemében.  

Djokovic másik arca

Arról pedig nem, vagy alig írunk, hogy Djokovic, saját

a sportvilágban és az iskolai előkészületek során, hogy eurómilliókat önt hazája sport-infrastruktúra fejlesztésébe, vagy hogy elsőként állt ki a kevésbé sikeres teniszezők pénzdíjainak drasztikus megemelése mellett (nyilván el kell venni egy picit a legjobbaktól, de eközben a Federer és Nadal szépen csendben maradt). 

Ebben a démongyártásban mi is benne voltunk vastagon. Kiszolgáltuk az igényt, minimum.   

Novak Djokovic elveszítette élete talán legfontosabb mérkőzését, mondhatnánk, hogy az ellendrukkerek kiszurkolták ezt is, és furcsamód, talán mégis mindenki jól jár ezzel. Jól jár a Federer és Nadal-rajongó, mert az ördögi terv nem sikerült Djokonak, vagyis nem előzte meg kedvenceiket - legalábbis Grand Slam győzelmek tekintetében nem.

Ki járt jól Djokovic elbukásával?

Jól jár az átlag teniszrajongó, mert életben marad a versengés és a GOAT vita – azaz annak kérdése, hogy ki a valaha élt legnagyobb teniszező (aminél nagyobb ostobaság aligha létezik korok, eszközök, technikai újítások és személyiségek teljes figyelmenkívűl hagyása mellett).

s mint azt tudjuk, talán nincs még egy olyan sportoló a Földön, aki ennyire motviálható volna, ha valamilyen rekord mellett az ő neve állhat. 

Novak Djokovic most elszalasztotta élete lehetőségét, és milyen furcsa, hogy e vereség megtapasztalása kellett neki ahhoz, hogy megkapja mindazt, amire egész életében vágyott: a new yorki közönség igazi, odaadó szeretetét - amely sokkal könnyebben jött nekik is, Medvegyevvel a túloldalon. 

Djokovic most még nem tudott átlépni a teljes halhatatlanság szentélyébe. De talán jobb is ez így. Ott ugyanis jelenleg nincs senki, az a terem üres, valószínűleg az is marad. És ez így van jól. Egyelőre. 

A nyitóképen: Érzelmek, amik sosem maradnak rejtve. A szerb Novak Djokovic tapsol, miután elveszítette orosz Danyiil Medvegyev elleni meccset az amerikai nemzetközi teniszbajnokság férfi egyesének döntőjében a New York-i Flushing Meadowsban 2021. szeptember 12-én. Fotó: MTI/AP/John Minchillo