A cselekvés ideje

„A helyzet ugyanis az, hogy a nyugati haladó értelmiség – a nyugati kormányok többségét beleértve – felmentést adott Carola Racketének. Amikor az olasz kormányt lelketlennek és rasszistának minősítették, felmentést adtak neki az alól, hogy – az embercsempészek példáját követve – líbiai felségvizekről menekítsen ki embereket, majd ezeknek az embereknek a befogadását követelje Rómától. Mindeközben Németország és Franciaország hallgatott, mint a sír, amikor a bevándorlók befogadását kérte a római kormány. Ezzel elérkeztünk egy újabb ellentmondáshoz: a migránsbarátnak nevezett francia államfő zárva tartja határait Olaszországnál, a bevándorlásellenes politikát képviselő magyar miniszterelnököt viszont kioktatják a schengeni külső határ megvédéséért.

Ugyanez az ellentmondás érvényesül a német kabinet esetében is, amely biztonságos származási országnak minősíti Tunéziát, Marokkót, Algériát és a háború sújtotta Afganisztán egyes részeit, hogy nyugodt szívvel toloncolhassa ki az onnan érkezőket, majd azt követeli Olaszországtól: nyissa meg határait a bevándorlók előtt.

Aki ismeri ezt a keszekusza, soha véget nem érő történetet, az tudja, a migrációs válság még korántsem ért véget. Az is biztos ugyanakkor, hogy amíg Róma ég, az olasz nép nem elégszik meg a kenyérrel és a cirkusszal. Itália lakossága hiába hallja nap mint nap a megszokott, EU-konform sablonszöveget, miszerint nincs válság.

Az olaszok a saját bőrükön tapasztalják: van válság. Annak megoldását pedig jelen esetben egy Matteo Salvini nevű politikusra bíznák, amit a felmérések is alátámasztanak: a kemény bevándorlásellenes intézkedések hatására Salvini pártjának csaknem negyvenszázalékos a támogatottsága. Ha hozzáadjuk a tömeges migrációt ugyancsak elutasító koalíciós társ, az Öt Csillag Mozgalom várható eredményét, megspékelve Silvio Berlusconi jobboldali pártszövetségével, megállapíthatjuk: a frontvonalba került Olaszország hátat fordított a nyugati látszatpolitizálásnak.”