Az „új jobboldal” a szabadságot védi

A szerző a Kommentár munkatársa

Hosszú cikk jelent meg a Válasz Online hasábjain, amiben két konzervatív értelmiségi, Körösényi András és Mándi Tibor gondolja kifejteni, hogy miért is nem kívánnak csatlakozni az általuk „új jobboldalnak” nevezett irányzathoz, mely irányt némi értelmiségi könnyedséggel egyszerűen a szerkesztőségében félig megváltozott Kommentár folyóirattal azonosítanak.

Ugyan az esszé egy kissé emlékeztet egy olyan tinédzser Facebook-siralmaira, aki éppen elmagyarázza, miért is nem akar ott lenni a népszerű srác buliján – ahova egyébként nem hívták meg –, mégis úgy érzem, feleletet érdemel a szöveg. Mégpedig nem csak azért, mert ellentétben az – ezek szerint – ókonzervatívok hiedelmeivel, a kormánypárti értelmiségiek igenis szeretnek vitatkozni, hanem azért is, mert számomra személyesen fontos gondolatokat fogalmaztak meg.

A szerzők Hayekre és – legalább egy kép erejéig – Friedmanra hivatkoznak, az egyéni szabadságra és a klasszikus liberalizmusra, akik és amelyek nagy vonalakban az én gondolkodásom alapjait is jelentik. (Persze, ha a szerzők olvastak is volna – és nem csak írnak, ahogyan az értelmiségi körökben igen divatos –, akkor megállapíthatták volna, hogy éppen eleget hivatkozunk a mostani Kommentárban is ezekre a szerzőkre és ezekre az elvekre, de hát Istenem, következetességet elvárni a mai világban lassan luxusnak számít).

A szóban forgó cikkben a szerzők lefektetik megkérdőjelezhetetlen és dogmatikus alapvetéseiket („szentség”), majd önkényesen kijelentik, hogy aki ezekkel nem ért egyet, az „új jobboldali” (értsd: már majdnem marxista populista) vagy marxista. Attól eltekintve, hogy ugyanezen lélegzetvétellel elutasítják a jó/rossz felosztást is, voltaképpen nem lenne gond az eszmefuttatással: az egyéni szabadság valóban fontos dolog, hasonlóan alapvető gondolatok a törvény előtti egyenlőség, a véleményszabadság, a népszuverenitás és a magántulajdon is.

Először is, a szerzők láthatóan huszadik, ha éppen nem tizenkilencedik századi fogalmak szerint értelmezik a világot. Meggyőződésük, hogy a szabadságra leselkedő legnagyobb veszély a kommunizmus és a nácizmus (náluk: zöld baloldal és populizmus), és ezekkel az irányzatokkal szemben kell védelmezni a magántulajdont és az egyéni szabadságot (a klasszikus liberalizmus polgári közepét). Ezek nagyon fontos és méltatandó gondolatok is lennének, ha mondjuk 1939 májusát írnánk. Csakhogy azóta eltelt néhány évtized, és bizony nem mindig lehet egy az egyben lefordítani az egyébként szimpatikus történelmi szerzők gondolatait napjaink politikájára. A képviselt értékeket persze meg kell látni és meg kell őrizni – az adott naptári évtől függetlenül –, de az eszközöket nem kötelező – és néha egyenesen helytelen – változás nélkül átemelni modern korunkba.

Napjainkban nincsen náci Németország, és a Szovjetunió sem fenyegeti Európát. Természetesen vannak zsivány államok – melyekkel szemben egyébként éppen az obamai külpolitika képviselte a visszavonulást, és éppen a trumpi külpolitika képvisel határozott fellépést –, de az emberiséget – és szűkebb értelemben európai szabadságjogainkat – összességében és egészében már nem állami tényezők veszélyeztetik. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének kihívások előttünk: rengeteg van, kezdve a globalizációtól és a migrációtól a klímaváltozáson és a környezetszennyezésen át a technológiai diktatúrán keresztül Európa végzetes szellemi és demográfiai kiüresedéséig. Ám ezekben a kihívásokban mind az az érdekes, hogy elsősorban nem (európai) államok felelnek kialakulásukért, és – mit ad Isten! – elsősorban állami beavatkozással lehet fellépni ellenük.

Ha a szerzők esszéje felfogta volna a körülöttük lévő valóságot, és nem íródik olyan tényállások mentén, hogy lényegében pár név kicserélésével egy '30-as évekbeli konzervatív-liberális lapban is elhelyezhető lett volna, akkor észre vennék: mivel a kihívások is megváltoztak, ezért a válaszoknak is változniuk kell. Hayek és Friedman – akik egyébként messze nem értettek egyet mindenben – nem azért ostorozták az államot, mert az államot az ördög találta ki, hanem azért, mert az ő századukban olyan entitások fenyegették elemi szabadságjogainkat, melyek a totális államot használták eszközül.

Friedmannak ilyen mértékben még nem kellett félnie attól, hogy mérgező lesz a víz és a levegő, mellyel életben tartja magát; Ayn Randet nem igazán érdekelte a tömeges migráció, ugyanis akkor még inkább a határokat próbálták ledönteni azoknak felhúzása helyett: és az sem valószínű, hogy Barry Goldwater az európai kultúrát képviselő országok siralmas demográfiai mutatói felett törte a fejét.

Ezek a szerzők fontos, örök értékeket próbáltak megóvni, de más veszélyekkel szemben, és következésképp más eszközökkel is. Itt érünk el a második ponthoz, ahol véleményem szerint – ugye, milyen szép dolog is nem kinyilatkoztatni, hanem szerény véleményt megfogalmazni? – tévednek az esszé szerzői. Attól, hogy találtak szerzőket, akik örök elvek mellett állnak ki, még nem kell minden eszközt átvenniük ezektől a szerzőktől. Lehet, hogy a fenti – elsősorban az angolszász konzervativizmus klasszikus liberális értékeit óvó, libertárius ágához tartozó – szerzők nem szerették az államot, de nekik nem is kellett megállítaniuk több százezer, az európai kultúra alapvetéseit nem különösebben tisztelő arabot hazájuk határán. Lehet, hogy a fenti szerzők publicisztikájukban mérsékelten tudtak különbséget tenni egy céges vagyonadó és a gulág között, de ők nem láthatták előre azt a technológiai- és adat-diktatúrát, mely felé világunk rohamosan halad. (Lassan felesleges lesz Black Mirrort nézni, hiszen lényegében már a sorozatban élünk!)

Lehet, hogy a fenti szerzők a független intézményeket preferálták az állami intézményekhez képest, de ők még nem tudták, hogy majd egyszer a gigacégek fogják a leghangosabban képviselni a legelborultabb társadalom-mérnökösködési eszméket. És lehet, hogy – lássuk be – a fenti szerzők némi gyanakvással kezelték a munkásosztályt, de ekkor még nem tudhatták, hogy a munkásosztály egyszer majd nem a diktatúrák fogdmegje, hanem az alapvető szabadságjogok legjózanabb óvórétege lesz. Manapság az állam, a határok, a józan reguláció és a munkásosztályra építés nem a klasszikus szabadságjogok ellenségei, hanem annak legerősebb pajzsai.

S végül milyen leküzdhetetlen előítéletek gátolják a szerzőket az Orbán-kormány alapvető európai szabadságjogokat is védő politikájának értékelésében? Mindenekelőtt – mint maguk is írják – önnön elitizmusuk. Nem képesek feltételezni, hogy esetleg tévednek, hogy esetleg egy Józsi bácsi és Mari néni (sőt még rosszabb: Józsi bácsi és Mari néni tömegei!) által támogatott felcsúti politikus jobban látja a dolgokat, ahogyan azok vannak, mint ők. Elhiszik, amit a haveri és szakmai körük által forgatott sajtóorgánumok – lényegében az ellenzéki politizálás utolsó bástyái Magyarországon – írnak, miszerint itt naponta kétszer újra elérjük a lehető legrosszabb pontot, aminél diktatúrább már nem lesz ez a diktatúra. Valamiért azt hiszik, hogy konzervatív nézetekkel szemben soha, egyetlen percig kegyelmet nem tanúsító baloldali és liberális orgánumok „függetlenek”, hogy a tudományosság „szakmai” elvek alapján működik, vagy hogy a kádári Magyarországtól megörökölt, soha ki nem pucolt intézmények éppen olyan szervesen és idővel kifejlődött, tiszteletreméltó intézmények, mint mondjuk a brit parlament. 

mint amikről az Index-24.hu-444 trió tudósít. Ezen világnézet konzervatív színekre történő átfestése – amit az ex-jobbikos „polgári” médiumok végeznek – semmivel sem segítenek jobban a tájékozódásban. Ha a tisztelt szerzők igazán gyomorgörcsöt kapnak a hétköznapi magyar emberek által írt szövegektől, akkor tájékozódjanak az angolszász konzervatív sajtóból a migráció, a techdiktatúra vagy a környezetszennyezés realitásairól. Kicsit talán fontosabb kérdések ezek, mint hogy ki nyert trafikot Kazincbarcikán. (Azonban félreértés ne essék: alig akad, ami fontosabb, mint a kazincbarcikaiak egyéni szabadsága és véleménye). Ha a szerzők az egyéni szabadságot valóban védő és igazán értékeket óvó esszéket szeretnének írni, akkor érdemes vetni egy pillantást Európa iszlamizációjára, a Facebook ámokfutására vagy a globális terrorizmus kihívásaira. A témák mélyebb megismerése még a legelkötelezebb hayekiánusból is igen hamar mai jobboldali szavazót csinálhat.

A végén még talán az állam létével is meg fognak barátkozni.