Egy ázsiai NATO létrehozásának nehézségei

Évtizedeken keresztül, a hidegháború időszakában az volt az alapfelállás, hogy az Egyesült Államok és Európa számára a legnagyobb katonai kihívást a Szovjetunió jelentette. Ebből a fenyegetésből alakult ki az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), valamint az Egyesült Államok és szövetségesei által a szovjet blokkal szemben létrehozott kollektív védelem. Napjainkban viszont a hidegháború 2.0 kontextusában az orosz–ukrán háború ellenére Kína váltotta fel Oroszországot mint az első számú biztonsági kihívás. Az Egyesült Államok úgy tekint Kínára, mint „az egyetlen versenytársra, aki egyszerre rendelkezik a nemzetközi rend átalakításának szándékával és – egyre inkább – az ehhez szükséges gazdasági, diplomáciai, katonai és technológiai erővel” – áll a 2022-es Nemzetbiztonsági Stratégiában.

Az utóbbi időszakban, tekintettel Kína katonai és biztonsági erejének növekedésére, a nemzetközi normák megváltoztatására tett kísérleteire, valamint az indo-csendes-óceáni térségben elkövetett provokációira, 

Sokak szerint ennek az előjele többek között az is, hogy az Egyesült Államok az utóbbi időben szorosabban együttműködik az Indo-csendes-óceáni térségben lévő hasonlóan gondolkodó partnereivel és szövetségeseivel a Kínához hasonló fenyegetések elrettentése érdekében. Reálisan nézve viszont nem valószínű, hogy az ázsiai országok a közeljövőben összefognának egy olyan szövetség létrehozására, amelynek kollektív védelmi rendelkezései olyan erősek, mint például a NATO 5. cikkelye, amely szerint az egyik szövetséges elleni támadás az összes tag elleni támadásnak minősül. Bár az Egyesült Államok jó viszonyt ápol az Indo-csendes-óceáni partnerekkel és szövetségesekkel, az ezen országok közötti kapcsolatok nem mindig felhőtlenek.

A másik oldalról a régió országai is más-más viszonyrendszerben vannak Kínával, és egyes államok – különösen Délkelet-Ázsiában – kevésbé aggódnak az ázsiai nagyhatalom növekvő harcias retorikája miatt. Másfelől sokan gazdasági partnerként is szoros kapcsolatot ápolnak Pekinggel.

Az Indo-csendes-óceáni térség országai mégis többet fektetnek be védelmi és elrettentő képességeikbe a potenciális fenyegetésekkel szemben. Lépéseket lehet tenni a hírszerzési információk megosztásának, az anyagi támogatásnak és a közös katonai műveleteknek a javítása érdekében is, hasonlóan ahhoz, amit a NATO-tagok folytatnak. A régió országai viszont még mindig nem jutottak el arra a pontra, hogy az Észak-atlanti Szerződésben foglaltakhoz hasonló kifejezett kötelezettségvállalásokat tegyenek, különösen egy olyan potenciális fenyegetést jelentő jelentős gazdasági partnerrel szemben, mint Kína.

Amerika nem engedné Ázsiát

Az amerikai hadseregnek összességében nagyjából több mint egy évszázada jól megalapozott a jelenléte Ázsiában – igaz, szégyenteljes jeleneteket is produkáltak, legutóbb például Afganisztánban. A második világháborút követő évtizedben, a koreai háborút megelőzően az Egyesült Államok védelmi megállapodásokat kötött különböző ázsiai országokkal, köztük a Fülöp-szigetekkel, Japánnal, Dél-Koreával, valamint a szomszédos térségből Ausztráliával és Új-Zélanddal.

Azóta az USA olyan délkelet-ázsiai államokkal épített ki biztonsági partnerséget, mint Thaiföld és Szingapúr, valamint olyanokkal, mint Tajvan.

Az egymást követő amerikai adminisztrációk – legyen szó demokrata vagy republikánus vezetésről – a hiányosságok pótlásán fáradoztak az Ázsiában meglévő biztonsági kapcsolatainak elmélyítésével. 

• 2017-ben újjáéledt a Quad – azaz a Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd – az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália és India között. Ezek az országok azóta rendszeresen találkoznak, hogy olyan stratégiai kérdésekkel foglalkozzanak, mint a kínai kihívás vagy éppen a Tengeri Terület Tudatossága (MDA). 
• Az Egyesült Államok növelte a fegyvereladásait a régióban, többek között vadászgépeket adott el Indonéziának – mintegy 14 milliárd dollár értékben – és 1,1 milliárd dollárért rakétákat Tajvannak. A katonai gyakorlatokon való rendszeres részvétele pedig folyamatos.

Egy NATO-szerű szervezet kiépítése Ázsiában

A közelmúltbeli jelentések, amelyek szerint a NATO egy Japánban működő összekötő irodát, és a Japánnal, Dél-Koreával, Ausztráliával, valamint Új-Zélanddal való együttműködés bővítését fontolgatja, a Hszi Csin-ping elnök vezette Kínával kapcsolatos nyugati aggodalmakat tükrözik. Oroszország is részben ázsiai állam, amely szoros kapcsolatokat ápol Kínával és Észak-Koreával. A NATO 31 tagja értelemszerűen Európára és Észak-Amerikára összpontosít, ugyanakkor a szervezet lehetséges modellként is szolgálhat az ázsiai országok számára, amennyiben azok az Indo-csendes-óceáni térséget a középpontba helyezve egy saját változatot kívánnak létrehozni.

A fő kérdés, hogy adott esetben mely országok lehetnek érdekeltek egy ázsiai katonai szövetség megalapításában. 

• Japánnak kölcsönös védelmi szerződése van az Egyesült Államokkal, de az ország alkotmánya kifejezetten pacifista. A japán politika még bizonyos katonai felszerelések exportját is korlátozza. 
• A Kínával fennálló határvitái ellenére India a szövetségkötéstől való elzárkózást támogatja. Egy ázsiai védelmi szervezetben való részvétel ellentétes lenne Újdelhi politikájával.
• A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) 10 tagja eltérő véleményen van az Egyesült Államokról és Kínáról is. Az ázsiai NATO-ban való tagság potenciálisan vitás kérdés lehet, és veszélyeztetheti az ASEAN által elérni kívánt konszenzusépítést – amely így is elég nehezen sikerül.

A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségében (ASEAN) a konszenzus kialakítása különösen nehéz

Az ilyen szövetség alapító tagjává váló országok alakítanák a fókuszt. De mégis mi lenne az? Esetleg ugyanarra a területre terjedne ki, amelyet az amerikai haditengerészet 7. flottája fed le? Ez magában foglalná a Csendes- és az Indiai-óceánt, valamint az Ausztrália és Óceánia körüli területeket. Még ha a leendő szervezet csak Kelet-Ázsiára összpontosítana, abban az esetben is mindenképp választ kellene találni arra a politikai ellentétre, ami az Egyesült Államok két fontos szövetségese között továbbra is fennáll: nevezetesen Dél-Korea és Japán között. Igaz, hogy a jelenlegi szöuli és tokiói kormány azon dolgozik, hogy helyrehozza a megromlott kapcsolatot, és katonai együttműködést építsen ki, de még ennek fényében is nehéz elfeledkezni a két ország között továbbra is fennálló bizalmatlanságról.

Végül pedig felmerül a Tajvan biztonságával kapcsolatos kérdés. Igaz, hogy az Indo-csendes-óceáni térségben számos esetben instabil a helyzet, de a legnagyobb figyelmet mégis a Tajvanra esetleg támadó Kína fenyegetése kapja – a tajvani chipgyártás miatt kulcskérdés a sziget biztonsága. A G7 vezetőinek nemrég Japánban tartott csúcstalálkozóján a hét ország vezetői megerősítették 

Ázsiában a kérdés érzékenysége miatt egyetlen országnak sincs hivatalos diplomáciai kapcsolata Tajvannal. A szigetnek a legszorosabb biztonsági megállapodása az Egyesült Államokkal van, amelyet Washingtonban gyakran „stratégiai kétértelműségnek” neveznek, ami lényegében azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem vállalta, de nem is tagadta, hogy hajlandó megvédeni Tajvant, ha Kína valaha is megtámadná. A legnagyobb nehézséget egy ázsiai katonai szövetség számára az jelentené, hogy minden potenciális tag számára elsődleges szempontnak kellene lennie, hogy támogassa Tajvan amerikai védelmét.

Mik a lehetséges forgatókönyvek?

A legvalószínűbb, hogy az Egyesült Államok tovább mélyíti az ázsiai partnerségeit. Az olyan szövetségesek, mint Japán, Dél-Korea és Ausztrália, szintén igyekeznek majd elmélyíteni a biztonsági partnerségüket Ázsiában, de erre törekedni fognak Európával is. Ez viszont arra készteti Kínát, hogy biztonsági partnereket keressen. 

Még ha egy ilyen szervezet kevésbé is helyezné az előtérbe a kollektív védelmet, Japán pacifista alkotmánya, India stratégiai el nem köteleződése és az ázsiai országok közötti bonyolult kapcsolatok korlátozzák azt, amit a potenciális tagok be tudnának vinni egy ilyen szövetségbe.

Az Egyesült Államok már most is kölcsönös védelmi megállapodásokat kötött több ázsiai országgal. A NATO ázsiai analógiájának a hiánya nem jelenti azt, hogy az elrettentés nem erősíthető, vagy hogy az ázsiai országok nem nyújthatnak támogatást egymásnak és más szövetségeseknek konfliktus esetén. Ázsiában várhatóan több olyan megállapodásra lehet számítani az amerikai partnerek és szövetségesek között, amely fokozza a biztonsági együttműködést, beleértve a kutatást-fejlesztést, az információmegosztást és a harci felkészültséget.

Web: makronom.eu

Címlapfotó: shutterstock