Franciaország: a rombolás kitéphetetlen gyökerei

Időről időre, amióta immár negyven éve újságíróként követem a francia politikát, egyben biztos lehetek, hogy előbb-utóbb ilyen események bekövetkeznek. Van úgy, hogy két-három, de még öt nyugodt esztendő is eltelik a külvárosok zavargása nélkül. Aztán egy félresikerült rendőri beavatkozás elegendő táptalajt ad a romboláshoz. A lázadás, mint a kuktán a szelep, ha túl sok gőz gyűlt össze, kiengedi, hogy az edény ne robbanjon fel. Azután, hogy bármilyen érdemi  megoldás születne az eredeti problémára, minden háborítatlanul folyik tovább.

A zavargások forgatókönyve mindig ugyanaz

A déja vu érzés teljes. A forgatókönyv mindig ugyanaz: valami összetűzés, amelyben a hatalom embereinek túlkapása miatt meghal egy vagy több áldozat, amire a külvárosok ifjúsága erőszakos tüntetésekkel válaszol. Ha pedig már ilyen szép számmal összegyűltek tüntetni, csak betörnek egy két sportszerboltba márkás cipőért, átugranak a szomszéd butikba néhány menő trikóért, végül felkeresnek egy elektronikai áruházat is, innen meg feltöltik magukat digitális cuccokkal. Persze távozáskor nem felejtik el felgyújtani az üzlethelyiséget. Ez éjszakánként ismétlődik, míg – ez a mostani egy hétig zajlott – a zavargások elcsitulnak, a törő-zúzók is belefáradnak a tombolásba. 

Talán a friss összecsapásokban, amelyek Franciaország-szerte kitörtek, az volt az újdonság, hogy mennyire fiatalok a tüntetők, tinédzserkorúak. A külvárosokban többnyire bevándorló gyökerűek élnek, közülük sokuknak észak-afrikai felmenői vannak. 

Ők a Francia Köztársaság állampolgárai, és közülük jó néhányan megőrizték a felmenőik állampolgárságát is, tehát francia–marokkói vagy francia–algériai útlevelet is fel tudnak mutatni.

Az egykori bevándorló vagy vendégmunkás, aki hajdanán büszke volt arra, hogy jogosult lett az általa annyira vágyott francia állampolgárságra, most azt látja, hogy a fiatalabb nemzedéknek ez nem ér semmit. Franciaországban sincsenek otthon, és a szüleik hazájába akár csak egy látogatásra visszatérve sem kezelik őket földiként, ők már csak a „francia rokonok”. 

Könnyen szerzett eurómilliók

Két kultúra létezik egymás mellett, amelyet mély szakadék választ el egymástól. Az egykori bevándorlók munkájára 40-50 éve valóban nagy szükség volt, azóta viszont egyre kevésbé, ma ugyanis minél magasabban képzett munkaerőre van szükség. A bevándorlók legtehetségebbjének, legszorgalmasabbjának megvan a lehetősége, hogy ezt a magasságot megugorja, ám ők számítanak kivételnek. Közülük is kikerülnek ügyvédek, orvosok, befutott vállalkozók, sőt egy-két politikus is, de a fiatalabb nemzedék számára azok a példaképek, akik látszólag nem csinálnak semmi különlegeset, csak magukat adják, mint a focisták, az énekesek, a színészek, a humoristák, és így keresnek eurómilliókat.  

Ma kétségtelenül a külvárosokban a legnagyobb sztár Karim Benzema. A volt Real Madrid-csatár, akinek algériai gyökerei vannak, nemcsak fenomenális labdarúgó, hanem a szaúdi fizetését látva mindenki csak ámuldozik: évi 200 millió eurót (74 milliárd forintot) keres, ő a valaha volt legjobban fizetett sportoló. Ráadásul Benzema ma már komolyan veszi a muzulmán hitét, ez is sokaknak rokonszenves, nem mellesleg végleg szakított a francia labdarúgó-válogatottal. Ez is egy olyan tett, amely ezekben a körökben, amelyek gyarmattartóként tekintenek Franciaországra, csak emelt a népszerűségén. Itt is igaz, hogy a külváros zöme balra szavaz, de ha egyénileg vizsgálódunk, nagyon is elfogadják a kapitalizmus szabályait, sőt, számukra a pénz az isten.

Mit lát a fiatal? Azt, hogy a környéken még az egyszerű kábítószerdílernek is olyan sportcipője van, amiről ő álmodik. A kaidok, a kerület bandafőnökei meg olyan kocsikkal járnak, amilyet ő csak a filmeken látott. Ha te is ezt akarod, akkor válaszd te is ezt az életformát! 

Ám csak keveseknek adatik meg a visszaút. A francia börtönökben a hatvanezer elítéltből mintegy 75-80 százalék muzulmán vallású. A 67 milliós társadalomban tíz százalékra teszik az iszlámhívők számát, így a börtönbeli létszámuk finoman szólva túlreprezentált. A bebörtönzöttek zöme a külvárosokból jött, és valamilyen bandához tartozik.

A francia külváros nem azonos egy afrikai nyomorteleppel

Aki úgy beszél a francia külvárosokról, mint a nyomor melegágyáról, az valószínűleg nem látott ilyen lakótelepeket. Nem kell összetéveszteni ezeket a körülményeket valami dél-amerikai favellával vagy afrikai nyomornegyeddel. Az elmúlt évtizedekben az egymást követő kormányok nem spórolták a pénzt, hogy emeljék ezeknek a korábban valóban betonrengetegeknek a színvonalát. 

A szándék egyértelmű: a lakók érezzék magukénak ezt a környezetet. 2015 januárjában a Kourichi arab testvérpár 12 embert lemészárolt a párizsi Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztőségében. A francia tévé bemutatta, hogy hol éltek a kíméletet nem ismerő terroristák. A kétemeletes lakóház talán nem érte el a luxuslakóparkok színvonalát, de valami hasonlót képzeljenek el. És az ott élő fanatikus muzulmán természetesen munkanélküli volt.

Az évtizedek alatt a külvárosi lakótelepekbe belefeccölt eurómilliárdok csak részben hozták meg a várt eredményt. Az biztos, hogy ha a régi, lepusztult állapotok maradnak, akkor még többen csatlakoztak volna a lázongó tömeghez, és akkor nem zavargásokról, hanem felkelésről számolhattunk volna be. A rombolásban részt vevő fiatalok nagy száma nem sugall békés jövőt: eddig sem volt jellemző az, hogy a randalírozásokon középkorúak szálltak volna szembe a rend őreivel, de zömében nem fiatalkorúak voltak a tüntetések résztvevői. 

A lakhatás minősége javult, ám ez nem hatott az ott élők magatartására, ugyanúgy törnek-zúznak, mint elődeik. Normálissá vált a fosztogatás és az indokolatlan pusztítás. 

A rendőrök azonban ma sokkal felkészültebbek az ilyen zavargások kezelésére, mint pár éve. Ez a taktikában is látszik, de a modern felszereléseket tekintve is – a francia hatóságok komolyan veszik az utca hangját. Vannak, akik a rendőrséget hibáztatják, mondván, túl erőszakosan lépnek fel a megmozdulók ellen. De hogyan kellene, talán kerekasztal-megbeszéléseket kezdeményezni, miközben az életükre törnek?

Minden tüntetés erőszakba torkollik

Nincs olyan tüntetés Franciaországban, amelyen ne fordulna elő erőszak. Ám érdemes az elkövetőket megvizsgálni. Például a nyugdíjreform-ellenes megmozduláson főleg fehér fiatalok voltak a bajkeverők. A Black Block-osok, ha tehetik, nem vegyülnek, legalábbis Franciaországban nem, színes bőrű fiatalokkal. Viszont ők sem vesznek részt az ilyen zavargásokban, mint a külvárosi lázadás, mivel ez az arabok ügye. 

Itt is látszik a két csoport finom elválása, elszigetelődése egymástól.  

A francia társadalom kettészakadt, egyfelől van a többség, amely rendet akar, másrészt ott vannak a zavargók, akik csak az állami intézmények támadásával tudják kifejezni az elégedetlenségüket. Macron elnök vágyálma, hogy száznapos tervével majd összebékíti ezt a két tábort, dugába dőlt. A külvárosok veszélyesen amerikanizálódnak, legalábbis az ott uralkodó állapotok egyre hasonlóbbak, különösen a hatalom semmibe vevése. De van egy nagy különbség: itt még nincs fegyver. A létszámbeli arányok is fokozatosan változnak Franciaországban, hiszen a legtöbb gyermek az arab családokban születik. 

De a másik oldalon is tapasztalható egy új jelenség, ez a rendpárti erők szerveződése és fokozatos fellépése a zavargók ellen. Szerintük az egyszerű polgárokat a hatalom nem tudja megvédeni. Ilyen még nem volt, hogy a vidéki városokban önkéntes csoportok szerveződtek, hogy megálljt parancsoljanak a randalírozóknak. A polgármesterek lakhelyét, a városközpontot, az ott lévő üzleteket védték, segítséget nyújtva a rendőrségnek. Vagy épp szabadnapos tengerészek álarcban igyekeztek feloszlatni a zavargókat. Ha ez tovább fokozódik, akkor egy lépéssel közelebb kerülünk a polgárháborúhoz. 

Ehhez meg az kell, hogy minden változatlan legyen, olyan, mint azt eddig megszoktuk. A lapok hasábjain a véleményformálók majd elvitatkoznak ezen egy kicsit, aztán egy időre minden a feledés homályába vész, amíg egy ügy miatt újra fel nem lángol egy a lázadás.