Az aradi vértanúkkal együtt – egy időre – a magyar gazdaság fejlődése is sírba szállt

Az 1825-től a szabadságharcig tartó reformkor közismerten hatalmas fellendülést hozott Magyarországnak. A nemzeti ébredés, a jogi, társadalmi és egyéb változások mellett ekkor honosodott meg a modern ipar, vasútépítés, gőzhajózás, a sort hosszan lehetne folytatni. Ha ez az ugrásszerű fejlődés töretlen lehetett volna, alighanem a huszadik századi történelmünk is teljesen másképp alakul. Csakhogy ehhez szükség lett volna egy fontos tényezőre: Magyarország legyen független Bécstől. 

Ennek a gazdaság szempontjából is óriási jelentősége volt. „Az ipar beindításához működő pénzügyi rendszerre volt szükség mindenhol a világon. A Habsburg Birodalomban elsősorban Ausztriát, illetve a cseh és morva területeket részesítették előnyben, így Magyarországon csak késlekedéssel kezdődhetett el az iparosodás, aminek végén viszont virágzó gazdaság és bankrendszer alakult ki az országban” – fogalmaz az OTPédia elemzése, amely arra is rámutat: a Habsburg Birodalom számára Magyarország megítélése az 1849-es szabadságharc előtt is ambivalens volt.

Az udvar gyanúját jól tükrözik azok az adminisztratív lépések, amelyekkel Ausztria nyíltan lassítani kívánta a magyar kibontakozást. A 19. század elején létrehozott Osztrák Nemzeti Bank kizárólagos jogot kapott a birodalomban bankjegy-nyomtatásra, jelzáloghitelezésre. Jóllehet, a növekvő magyar gazdasági teljesítmény megkívánta volna, a bank csak korlátozottan adott hitelt Magyarországon, és azt is csak magas kamatra.

Mindezen segített volna az 1848-49-es szabadságharc, amely az ország függetlenségéért folyt. De, mint tudjuk, elbukott, aminek emblematikus lezárását jelentette a tizenhárom aradi vértanú kivégzése.

Szándékosan blokkolták a fejlődést

A vértanúk emlékének megörökítésére, köztéri szobor vagy emlékmű felállítására csak a kiegyezés után lehetett gondolni, de hosszú időre búcsút kellett venni Magyarországon a reformkorban tapasztalt pezsgő gazdasági életnek is. 

„A forradalom és szabadságharc után az osztrákok igyekeztek minden magyar kezdeményezést ellehetetleníteni, szigorú gazdasági és adórendszert vezettek be, amik aránytalanok és sokkal magasabbak voltak a birodalmi átlagnál. Az Osztrák Nemzeti Bank döntött a hitelekről, és a döntési folyamatban jól láthatóan mindig az udvari érdekeket vették figyelembe” – írja az OTPdia. 

Márpedig az összbirodalmi költségvetés is meglehetősen aránytalan volt, a forradalmak és háborúk hatására az állami bevételekből átlagosan 30 százalék felett mozgott a fegyveres erőkre fordított költségarány, gazdaságfejlesztésre pedig mindössze 4,5 százalék jutott, a kulturális szféra pedig csupán 0,56 százalékból tengődhetett.

Magyar kikötő? Még mit nem

Az osztrák és magyar gazdasági érdekek súlyos érdekellentétben álltak egymással, aminek a legkirívóbb példája a Fiume–Trieszt-verseny kiéleződése volt. A Habsburg Birodalom az adriai kijáratokon keresztül az egész világgal kereskedni tudott.

A század közepétől onnan csak pár kilométerre azonban fejlődni kezdett a magyar királysághoz tartozó Fiume is, amit Ausztria különböző módokon akadályozott – mutat rá az OTPdia.

Pedig Magyarországnak égető szüksége volt egy olyan vasútvonalra, amely Budapestet, illetve az Alföldet összekapcsolja Fiuméval, hogy a gabona onnan Nyugat-Európába vagy éppen Kínába jusson. Az osztrák állam a magyar vasúti terveket szándékosan félretette, és úgy módosította, hogy az Triesztnek kedvezzen. Az volt a cél, hogy a magyar külkereskedelem legfontosabb csomópontjának számító Fiumébe ne is érje meg árut szállítani.

A kiegyezés jelentett kiutat

Az országot Fiuméval összekötő vasútvonal végül csak csak az osztrák-magyar kiegyezés után épülhetett meg, majd az egy évvel későbbi magyar-horvát-kiegyezéssel a kikötőváros visszakerült Magyarországhoz. A város hatalmas iramban fejlődött, a magyar tengeri hajózás történetének legsikeresebb korszaka kötődik hozzá – írja az elemzés. Ugyanakkor azt sem rejti véka alá, hogy bár a 19. század második felében a magyar ipar, elsősorban az élelmiszeripar pénzhez jutott, de még mindig nem elég pénzhez.

Ausztria továbbra sem engedte például egy magyar nemzeti bank létrehozását, valamint saját pénzt nyomtatását, miközben az „Osztrák Nemzeti Bankot változatlanul rideg magatartás, korlátozott hitelnyújtási, viszonylag kedvezőtlen és hátrányosan szelektív kamatpolitika jellemezte.”

1878-ban végül megalapították az Osztrák-Magyar Bankot, amely a bécsi jegybankhoz hasonló jogokat kapott. A kiegyezést követően a magyar kormány cselhez folyamodott, amiben igen nagy segítségére volt a Rothschild bankház egyik fiatal tehetsége, Kornfeld Zsigmond, aki pár év leforgása alatt a magyar pénzügyi élet legbefolyásosabb, és a magyar érdekek legkérlelhetetlenebb képviselője lett.

Ennek köszönhetően 1880-ban megjelent az 1, 5 és 50 forint címletű új osztrák-magyar forintos bankjegy. A kétnyelvű fizetőeszköz egyik oldalán német, a másik oldalán magyar szöveg szerepelt, a bankjegyeket a közvetlenül a kormány által kibocsátott hasonló formájú 10, 100 és 1000 forint címletű államjegyekkel egészítették ki. Ez a pénz végül 1892-ig, az aranyvaluta-alapú korona bevezetéséig volt forgalomban. Így a hatvanas-hetvenes évek sorozatos pénzügyi válságai után újra felfelé kezdett ívelni a magyar gazdaság, nem utolsósorban azért, mert a korábbi, nem ritkán 18-20 százalékos kamatok a nyolcvanas évek végére 3-4 százalékra csökkentek, és beköszöntött a dualizmus aranykora, amelynek csak a boldog békeidők utolsó esztendeje, 1914 vetett véget.

(Fotó: Pixabay)