Alföldi szívország: sajátos középkori multikulti alakult ki itt

Manapság, a szinte folyamatos aszályok korában egyre többször és teljes joggal szól a közbeszéd a Kárpát-­medence vízgazdálkodásáról és a maitól homlokegyenest eltérő régi, árvízszabályozások előtti helyzetről, amikor a fél Alföld vízi világ volt. Szélesen, több ágon kanyargó folyók, sekély tavak, messzeségig elnyúló lápvidékek – ez volt az Alföld jelentős részének eredeti képe, amely a 19. századig fennmaradt. Nem volt ez máshogy a Tisza középső szakaszán és a tőle keletre fekvő, Körösök és Berettyó menti vidéken sem. Itt a folyók és mocsarak közötti kiemelkedő száraz területeken tudott megtelepedni az ember, legyen az magyar, jász vagy kun – ők mind a Kárpátokon kívüli sztyeppékhez, őshazájukhoz hasonlatos, ismerős vidéket találhattak errefelé. 

Sajátos középkori multikulti alakult ki itt, a Tisza középső folyása táján. Nyugat felé, a szárazabb, ligetes sík területen a 13. században a jászok telepedtek le. Az iráni nyelvű nép lassan elmagyarosodott, de politikai és öntudatbeli autonómiáját megőrizte, bizonyos értelemben mind a mai napig. A büszke jászok székekbe szerveződtek, kapitányokat választottak, és betagozódtak a feudális államba. A jászokkal egy korszakban érkeztek hazánkba a kunok: IV. Béla a tatárok elleni védekezés támogatására hívta be őket keletről, de sokáig konfliktusos volt a nomád és pogány gyökereiket őrző kunok és a már le­telepedett, államiságban élő magyarok viszonya. A lassú beolvadás azonban a kunokat is utolérte – a politikai autonómiájuk viszont nekik is sok évszázadon át fennmaradt. 

A török hódoltságot együtt vészelték át a Tisza menti magyar, jász és kun gyökerű népek, a 18. század békekorszakában pedig eljött a helyzetük rendezésének az ideje. 1702-ben I. Lipót német-római császár és magyar király 500 ezer rajnai aranyforintért zálogba adta a Német Lovagrendnek a jászok és a kunok földjét – ami után többnemzedéknyi politikai küzdelem és mozgalom kezdődött a szabadságjogok visszanyeréséért. És végül a szabadság nyert, igaz, nagy áldozatok árán: Mária Terézia 1745-ben aláírta a redemptiót, a jászok és a kunok megváltását, felszabadítását. Nem kevesebb mint 575 900 forintért – becslések szerint a Magyar Királyság költségvetésével összevethető összegért – a jászok és a kunok megváltották szabadságukat. A kisebb-nagyobb településeken élő redemptusok – akik beszálltak az óriá­si összeg megfizetésébe – az új kor helyi elitje lettek, és leszármazóik ma is nagy tömegben élnek a jász és a kun városokban. 

E települések Jászberénytől Karcagig, Mezőtúrtól Kisújszállásig életre keltek, sőt a 18–19. században nagyrészt új virágkorukat élhették. A jászok jellemzően katolikusok, a nagykunok reformátusok voltak, de máig hasonlítanak egymáshoz a jellemző alföldi mezővárosaik. És közöttük, a Tisza partján összekötő kapocsként, csomó­pontként ott volt Szolnok városa az egykori Külső-­Szolnok vármegye területén – amely végül a kiegyezés után létrejövő Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székhelye lett. 

Bár a török kor pusztításai miatt a mai megye nem az országos turizmus fő célpontja, a kunhalmok, Karcag szélmalmai, Tiszakürt tölgyekkel teli arborétumai, a fürdők sokasága és persze a mesterségesen létrejött, mégis vadregényessé vált Tisza-tó mind izgalmas kirándulásokat ígérnek. A mezővárosok nagytemplomaiban, a régi kövekben és megmaradt dokumentumokban pedig ott őrzik a hit, az autonómia és a szabadságvágy szellemiségét, ami örökre elválaszthatatlan mind a magyar, mind a jász, mind a kun örökségtől.

Nyitókép: Lehel kürtje Jászberény múzeumában
Fotó: Wikipédia