Az ősi Heves útjain

A civilizációk ütőerei és csomópontjai gyakran a hegy­vidékek és síkságok találkozásánál jöttek létre, bármerre nézünk szét a földgömbön és a világtörténelemben. A honfoglaló magyarok még nem tudták ezt tenni, de talán ösztönösen is érezték, hogy egy ilyen vidék jó a letelepedésre, az egyéni és közös otthon megteremtésére. Főleg az Északi-középhegység mentén elvonulva, majd szétszóródva lakták be az ősi magyarok a Kárpát-medencét. A Mátra vidéke az egyik legfontosabb nemzetség, az Abák birtoka lett, akik egyes feltételezések szerint a magyarokhoz csatlakozó kabar törzshöz tartoztak. A hozzájuk kötődő Újvár vármegyéből alakult ki aztán Heves, e jellegzetes magyar vármegye és vidék. 

Erősen kötődött e vidékhez Aba Sámuel, a harmadik magyar király is, aki nagy formátumú udvari emberként és politikusként Szent István halála után szembefordult az idegenbarát, sokakat hamar zavarni kezdő Péter királlyal. Aba Sámuel rövid uralkodása 1041 és 1044 között háborúskodással telt, de az ő tettei is hozzájárultak a magyar állam formálódásához és tartós megszilárdulásához abban a korban, amikor ez még egyáltalán nem volt biztosra vehető. Ő alapította a Mátra alján Abasárt, ahol monostor és királyi szék- hely is létesült, ott temethették el. 

A régi időkben messze az Alföldre dél felé elnyúló Heves aztán a török korban a hadak útja lett: számtalan alkalommal vonultak el itt fel és alá a hegyek menti országúton a török, a magyar királyi és az erdélyi fejedelmi hadak. Nyomukban szinte mindig a pusztulással – de olyan hősi cselekedetekkel is, mint az egri vár megvédése 1552-ben. Jóval Gárdonyi örök érvényű műve előtt Tinódi Lantos Sebestyén is megénekelte Eger megvívását és a török megfutamítását: „Basák, szancsákok vannak nagy búokba, / Anne főnép nem veszött egy utokba, / Nagyobb szégyönt ez jó Magyarországba / Nem vallottak, mint Egör ostromába. // El-béméne Amhát Terekországba, / Ali basa méne kincsös Budába, / Az több békök tisztökbéli házokba, / Sok vitézök veszésén nagy búokba.” 

A török kor után Heves vármegye síkvidékét, ahogy lassan az Alföld egészét, újra belakták a népek – főleg magyarok és Felső-Magyarországról errefelé nagy létszámban leköltöző szlovák telepesek, mely népességből aztán kialakult a megye mai lakossága. A vármegyeszékhely Eger a békés 1700-as években gyarapodó püspökvárossá vált, barokk templomok, középületek és polgárházak sora hirdette az új korszakot a lassan rommá váló egri vár falai alatt. Mind a központi Dobó tér körképe, mind a vár falairól nyíló városi kilátás megkapó: több évszázados, organikusan fejlődő polgárváros képe rajzolódik ki, a templomtornyok mellett egy letűnt kor relikviájaként fennmaradt, kecses, magasba nyúló minarettel. 

Heves hegyvidéki része tele van gyönyörű tájakkal a Mátrától a Bükkig, nem beszélve Szilvásvárad és Bélapátfalva vidékének látnivalóiról. Mellettük két szerényebb község is a magyar örökség részévé vált. Szajla falu az ott élő Oravecz Imre író nagyszabású 19–20. századi magyar paraszti sorsregényfolyamának, A rög gyermekeinek színhelyeként, az alföldi Átány pedig a szintén az eredeti, organikus, mára letűnt paraszti világot kutató néprajztudomány Mekkájaként vált híressé. Oravecz az irodalom eszközeivel, Átány kutatói, Fél Edit és Hofer Tamás pedig a kommunizmus idején a tudomány képviseletében emelték fel e községeket a közös magyar örökségünk Parnasszusára.

Nyitókép: Shutterstock