Távozik egy gonosz boszorkány, érkezik a béke esélye – ennél szebb őrségváltást nem is kívánhatna Washingtonban sem Magyarország, sem Európa

(Nyitókép: Martin Bureau/AFP)

***

Egy jó nagy csomag ártó szándéktól, lenézéstől és arroganciától szabadul meg Európa március végén. Lemond és nyugdíjba vonul Victoria Nuland –

az amerikai külügyminisztérium politikai államtitkára, Európa békéjének legnagyobb ellensége. Ennél jobb csak az lett volna, ha ezt tizenöt évvel ezelőtt teszi, de most is tökéletesen megfelel.

Donald Trump adminisztrációja volt az elmúlt húsz évben az egyetlen az amerikai kormányok közül, amely nem tartott igényt Nuland arrogáns és szenvtelen bajkeverésére, s európai szemszögből már önmagában emiatt is megérte volna újraválasztani. George W. Bush alatt – de szép is, hogy Trump rommá verte az összes ilyesfajta „klasszikus republikánust”, a macska rúgja meg – NATO-nagykövet volt, Barack Obama alatt külügyi szóvivő, majd európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkár, végül Joe Biden alatt rövid ideig külügyminiszter-helyettes, aztán most politikai államtitkár. Ezek voltak a formális pozíciói.

„Tapasztalatai felvértezték Toriát enciklopédiaszerű tudással ügyek és régiók széles köréről, és egy páratlan képességgel arra, hogy az amerikai diplomácia teljes eszköztárát bevesse érdekeink és értékeink képviselete érdekében” – búcsúzik tőle kendőzetlen őszinteséggel közleményében Antony Blinken külügyminiszter, aki szerint „Toriát valóban kivételessé az ádáz szenvedély teszi, amellyel küzd azért, amiben a leginkább hisz: a szabadságban, a demokráciában, az emberi jogokban”.

Mondom magyarul: köszönjük, Toria, az idealizmussal ötvözött lapos arroganciádat, mert ez mifelénk nagy érték.

mert ezt a két embert Ukrajna tönkretételében tökéletesen összemérhető felelősség terheli. Nuland asszony személyében felelős azért, hogy már soha nem fogjuk megtudni, valójában hány ukrán akarta az EU-társulási szerződésből való kitáncolás miatt megbuktatni Viktor Janukovicsot; a valódi ukránok valódi akaratából indult lázongás az ő keze alatt vált amerikai műveletté, melynek keretében az Egyesült Államok helyettes államtitkára és nagykövete dumcsizták meg azt, hogy kinek legyen és kinek ne legyen szerepe a következő ukrán kormányban. Hogy „Jac” legyen, „Klics” meg ne, ugye.

Ebben a beszélgetésben volt benne az is, amit onnan, ahol mi ülünk, soha nem lehet megbocsátani ennek a gonosz boszorkánynak:

Miután az Angela Merkel alatt szuverenitásának bizonyos darabkáit még őrző Európai Uniónak nem tetszett annyira, hogy a demokrácia jegyében Washington saját kezűleg jelölte ki Ukrajna kormányát, Nuland szövetségeseivel kapcsolatban is világosan fogalmazott: kiadta parancsba Ban Ki-mun ENSZ-főtitkárnak, hogy küldjön ide valakit lepapírozni az amerikai megoldást,

És tudják, mit nem túlzás még feltételezni? Azt, hogy a magyar jobboldal és az amerikai demokraták kóros és káros kooperációképtelenségéért is a nulandizmus a felelős. Az a hozzáállás, melynek keretében kis európai országok girbegurba kulturális határait értelmezni képtelen washingtoni bürokratáknak az Isten szép szerelmére nem bír mindegy lenni, hogy az USA szempontjából tökéletesen lényegtelen belpolitikai kérdéseket hogyan intéz egy tízmilliós közép-európai gall falu. Semmi, de semmi szükség nem lett volna arra, hogy Nuland asszony 2016-ban az Egyesült Államok Magyarország történetének leginkább üzleties külügyminiszteréhez fűződő kapcsolatát rögtön egy kétoldalas ficujka átadásával kezdje, melynek hasábjain beletörölte westerncsizmáját a magyar szuverenitásba.

Mintha csak kereste volna a módját Nuland annak, hogy kinyissa a bicskát a magyarok zsebében. Azt így kell ugyanis.

De megadta nekünk a Mindenható az ajándékok egyik legnagyobbikát: Nuland asszony, Európa barátnak álcázott ősellensége március végétől történelem. S lehet a jövővel foglalkozni, aki – adná az ég – Donald Trump lesz. Az a Donald Trump, akire Orbán Viktor – miután a Biden-kormány világossá tette, hogy az amerikai-magyar kapcsolatokat továbbra is a kioktatás és károkozás mérgező nulandi elegyeként képzeli el – egyetlen lehetséges gyógyírként nagy tétben fogadott. Az első Trump-ciklust jellemző szimpátiateljes távolságtartásnak látványosan vége,

Olyan szövetségben, amelyben mindkét félnek van egymást miért tisztelnie: Orbánnak Trumpot azért, mert minden eszköz ott van a kezében ahhoz, hogy Ukrajnába ismét békét hozzon, Trumpnak Orbánt pedig azért, mert a magyar miniszterelnök egyedüliként birtokolja a sikeres konzervatív politizálás kulcsát a nyugati világban. Nem mindennapi nexus ez a világ nagy piros atomgombon trónoló ura és egy közép-európai utcai harcos között, de a barátságnak cseppet sem árt, ha nem mindennapi.

Az Egyesült Államok az elmúlt húsz évben „morálisan helyesen cselekvő szakértők” irányítása alatt egyre csak hagyta maga után a füstölgő romhalmazokat Afganisztántól Irakon át Líbiáig – s a legújabb füstölgő romhalmaz szerepére jó eséllyel pályázik keleti szomszédunk, Ukrajna. Donald Trump ma szűken vezet a felmérésekben Joe Biden előtt; az elektori kollégiumban lakossági támogatottságát jellemzően felülmúló republikánus párt jelöltjeként ezzel eséllyel pályázik a Fehér Házba.

A modern világ nagy tanulsága ez: ha háború és pusztulás jár a „morálisan helyesen cselekvő szakértőkkel”, ideje lehet megpróbálkozni egy voluntaristával, akit az erkölcsi jó személyes mikroszintjén kevéssé érdekel, a világ makroszintjén viszont – mint kiderült – a „morálisan helyesen cselekvő szakértőknél” sokkalta inkább izgat.