Repedezőben a nyugati izolációs politika

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Annak ellenére, hogy a világ tizenkilenc legnagyobb gazdaságát, valamint az Európai Uniót és immár az Afrikai Uniót magába tömörítő G20-as csúcsot minden résztvevő alapvetően sikeresnek ítélte meg, a meghívotti listán még csak nem is szereplő, ám a világ valamennyi országa iránt annál nagyobb elvárásokat tápláló 

Mint azt Oleh Nyikolenko, az ukrán külügyminisztérium szóvivője az eseménnyel kapcsolatban kifejtette, „a G20-nak nincs mire büszkének lennie, hiszen [a csúcson elfogadott záródokumentumnak] nem "ukrajnai háborúra", hanem "Oroszország Ukrajna ellen indított támadó háborújára" kellene hivatkoznia”. Majd hozzátette, „a G20-nak egyhangúlag el kellett volna ítélnie a háborút és felszólítania Moszkvát inváziója haladéktalan leállítására”. Hogy Kijev felháborodása valójában elért az elnöki hivatalig, azt hűen érzékeltették Mihajlo Podoljak, az ukrán elnök tanácsadójának szavai is, aki szintén a csúcsot követően bírálta élesen a G20-on megjelent orosz delegáltak meghívását és azok felszólalásait.

Mondani sem kell, az Ukrajna irányába számos esetben indokolatlan szimpátiát és megfelelési kényszert tápláló nyugati világsajtó is meglehetősen karcos összeállítások keretében számolt be a „gyávaságot” és „megalkuvást” sugárzó, csúcson elfogadott dokumentumról, többek között azt is hangsúlyozva, hogy Ukrajna egy precedens nélküli cserbenhagyás áldozatává vált. Azonban ha alaposabban megvizsgáljuk azokat a globális folyamatokat, amelyek e hangzatos szalagcímek és ukrán nyilatkozatok ellenére jelenleg is zavartalanul zajlanak, túlzás nélkül kijelenthető, hogy a hétvégi G20-csúcson 

Sőt, ami a nemzetközi térben zajló politikai és diplomáciai fejleményeket illeti, az elmúlt hónapokban számos esetben egy olyan tendencia kirajzolódásának lehettünk szemtanúi, amely Moszkva világpolitikai és kereskedelmi jelenlétének elismerésén túl, a reálpolitika ökölszabályai mentén, az izolációs politika helyett az együttműködés megtalálásának a lehetőségét helyezte előtérbe.

E jelenség egyik legszembetűnőbb példájaként a tavaly decemberi – és az EU történetében az első –, Brüsszelben megrendezett Európai Unió és a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) állam- és kormányfői találkozója említhető. Emlékezetes, e csúcs amellett, hogy világpolitikai kihívásokról, a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztéséről és egyéb fontos napirendi témákról is szólt, természetesen érintette az orosz-ukrán háború kérdését is, amellyel kapcsolatban igencsak beszédes módon már nem sikerült Moszkva kapcsán közös nyilatkozatot elfogadniuk az ott résztvevőknek. E kevéssé várt diplomáciai húzás annak tükrében talán még jelentőségteljesebbnek hathatott, hogy magát az EU-ASEAN találkozót éppen az olyan országok térségbeli befolyásának csökkentése érdekében hívták életre, mint az egyébként Moszkvával kifejezetten megengedő álláspontot valló Kína vagy India.

Ám sokak meglepetésére idén tavasszal sem esett Oroszország nemzetközi renoméján akkora csorba, mint amekkorát az ukrán felső vezetés elvárt volna, miután az ENSZ Biztonsági Tanácsának soron következő elnöki posztját Moszkva ENSZ-nagykövete, Vaszilij Nyebenzja zökkenőmentesen átvette. S dacára annak, hogy e pozíció többnyire ügyvivő jellegű, Kijev külön hangsúlyozta, hogy minden egyes ENSZ-tagtól határozott ellenző reakciót vár el ebben a kérdésben. Az érzelmekre apelláló felhívás ugyanakkor nem sok eredményt ért el, ennek értelmében pedig az oroszok az ukrajnai konfliktus kitörése óta immár a második alkalommal tölthették be az elnöki posztot.

S ha már az ENSZ orosz politikájáról esik szó, érdemes megemlíteni, hogy a nemzetközi szervezet nem is olyan régen egy újabb síkon, szintén az együttműködés logikáját keresve próbált gesztust gyakorolni Moszkvának. Néhány nappal ezelőtt ugyanis a német sajtó szivárogtatta ki António Guterres, ENSZ-főtitkárnak azt a levelét, amelyet az orosz külügyminiszternek, Szergej Lavrovnak írt. Mint az a részletekből kiderült, a fekete-tengeri gabonaegyezmény visszaállításának érdekében 

Példának okáért Guterres arra is javaslatot tett, hogy az Orosz Agrárbankkal (RAB) szemben bevezetett pénzügyi szankciókon miként lehetne enyhíteni, de felmerült még az orosz hajók biztosítása abban az esetben, ha azok ukrán (!) támadások alá esnének, vagy a brüsszeli szankciók miatt befagyasztott orosz vagyonok visszaszerzése is. Miképpen a korábbi esetek kapcsán, úgy Ukrajna felső vezetése természetesen ezeket a híreket is felháborodott stílusban kommentálta, ám a múltbéli, süket fülekre találó nyilatkozataikhoz hasonlóan, ezúttal sem járt több sikerrel.

Amennyiben figyelembe vesszük az imént említett eseményeket és azok időrendi sorrendjét, két megállapítás is helytállónak bizonyul. Egyrészt belátható, hogy a Moszkvát immár több éve sújtó szankciós politika és az azt övező nyugati frazeológia ellenére úgy tűnik, 

amelyet a nemzetközi politikai szereplők és szervezetek a háború kitörését követően mesterségesen próbáltak leszűkíteni.

Másrészt e politikai áramlatváltozást látva ismét felértékelődnek a világpolitika színpadán azok az országok, amelyek eddig a brüsszeli szankciókkal és a nemzetközi büntetőpolitikával kapcsolatos álláspontjaikat következetesen a józan észre és az előrelátás megfelelő alkalmazására alapozták. Hogy ez utóbbi országok körét éppen Magyarország hívta életre, nemcsak hazánk regionális, hanem immár a nemzetközi szervezetek súlycsoportjával vetekedő potenciáljáról tanúskodik.

Kép: MTI/EPA/Yeshiel Panchia