Hatalmasat ment a New York Times szerzője. Útközben még a demokráciáról vallott álságos baloldali felfogást is sikerült híven bemutatnia.
A valaha szebb napokat látott New York Times hasábjain eresztett meg egy tabudöntögetőnek szánt, mutatóujj-felemelős publicisztikát Adam Grant. A pennsylvaniai pszichológus a magyar közönség előtt sem lehet ismeretlen, a HVG kiadásában megjelent Gondold újra! című kötete a tradíciók és a berögzült sémák átgondolását tárgyalja. Abban többek között foglalkozik az identitás újraprogramozásával, amit csak egy hajszál választ el a társadalmi identitás átformálásától.
Progresszív gondolatokat hordoz a NYT-ra kanyarított esszéje is, aminek eredetileg az „Elections Are Bad for Democracy”, azaz „A választások károsak a demokráciára” címet adta.
Egy véleménycikk természetesen sok mindent elbír, a hülyeségnek lehet ötven árnyalata,
amíg persze mások szabadságát, emberi méltóságát nem sérti az eszmefuttatás. Azonban a szeriőz újságok általában bizonyos emberi jogi minimumokban és demokráciafelfogásban azért nem mennek egy szint alá, amennyiben a komolyan vehető lapok sorában kívánnak maradni.
Ilyen minimumszintet jelent a demokrácia-diktatúra dichotómiája. Vagyis hogy sokfélét gondolhatunk az ideális államberendezkedésről és választási rendszerről, ám abban azért illik konszenzust találni, hogy a demokrácia, bár tökéletlen, a legműködőképesebb emberi együttélési forma. A demokrácia pedig a választópolgári akaratnyilvánításon alapul, így
ha a választások megszüntetéséről delirál egy szerző, akkor alapvető társadalmi konszenzussal autózik szembe.
A New York Times is észlelte a vállalhatatlan címadást, így radikálisan átgondolta azt, most a „A legrosszabb emberek indulnak a hivatalokért. Itt az ideje egy jobb útnak” felütéssel várja az olvasókat.
A cikk gondolati magva azonban nem változott – és azt a kitételt is benne hagyták, ami a magyar viszonyokra reflektál. Egész pontosan így fogalmaznak:
„A legveszélyesebb tulajdonságok egy vezetőben azok, amiket a pszichológusok a személyiségjegyek sötét hármasának neveznek: nárcizmus, machiavellizmus és pszichopátia. Ezekben a tulajdonságokban közös, hogy birtokosaik hajlandóak másokat személyes haszonszerzés céljából kihasználni. A sötét triász vonásaival rendelkező emberek általában politikailag ambiciózusabbak (...) Ha a sötét triász nyer a választáson, akkor mindannyian veszítünk. Amikor pszichológusok értékelték az első 42 amerikai elnököt, azt találták, hogy a nárcisztikusok nagyobb valószínűséggel vállaltak meggondolatlan kockázatokat, hoztak etikátlan döntéseket, sőt vád alá is helyezték őket. Adjunk ehhez hozzá egy csipetnyi machiavellizmust és némi pszichopátiát, és így olyan autokratákat kapunk, mint Putyin, Erdogan, Orbán vagy Duterte.”
Bár számos sebből vérzik a sommás megállapítás, és kiválóan tükrözi a szerző aktuálpolitikai orientációs zavarát, különösen bájos az eredeti címadás tükrében. A demokrácia ugyanis akkor rossz, ha nem a progresszív-liberális értelmiségnek kedves választási eredmények születnek.
Akkor nárcisztikus és machiavellista politikusról beszélünk, aki úgy egyébként pszichopata is.
Ez esetben a tárgyilagos, címkementes pszichologizálást, a szakmai morált fel lehet függeszteni, és a pszichológus erkölcsi ítésszé emelkedhet. Ítéletének igazságát pedig szakmai tudása és éthosza adja, amit az előbb fel is függesztett.
Hogy átlátszó? Igen. Hogy káros a pszichológia társadalmi presztízsére? Naná! És hogy kimutatja a demokráciáról vallott álságos baloldali felfogást? Nincs felőle kétség. Na de beárazza-e a New York Times-t? Ezt döntse el Ön, Kedves Olvasó...