Melyik szabadság? Kinek a relativizmusa?

„Az amerikai konzervatívok a politikába, gazdaságba és a médiába beágyazódott liberális vezető körök (establishment) által diktált „woke” progresszivizmust vették célba. Kutatóintézeteket alapítanak, oldalakat írnak tele azért, hogy a kritikai fajelmélet, a gender- és az LMBT-ideológia kritikáját adják. Legalábbis így kellene, hogy legyen.

Mégis, valahogy ezek a kritikák ugyanazoktól a béklyóktól szenvednek, mint amelyek a kritikák címzettjeit is gúzsba kötik. Mindkét kurzus üzenetének felszíne alatt ideológiai és morális relativizmust lehet felfedezni: a ragaszkodást mindkét oldalon ahhoz, hogy az egyén (legyen férfi, nő vagy egyéb besorolású) szabadon gondolkodjon vagy létezzen úgy, ahogy szeretne. Ezek az oldalak csak abban nem értenek egyet, hogy kinek a relativizmusát kellene a politikai struktúrákkal körbebástyázni.

Pedig emlékezetünkben élhet még az a fajta konzervativizmus is, amely egyszerűen és magabiztosan állítja, hogy „igenis létezik egy mindenek felett álló erkölcsi rend”, egy olyan, amely nem függ pusztán az egyén szeszélyeitől és preferenciáitól. Amely azt állítja, hogy az igazság nem az, amit az egyén annak tart; s hogy a közhatalmat pontosan e mindenek felett álló erkölcsi rendnek alárendelve szabad csak gyakorolni.

(…)

Mégis, sok konzervatív mintha megadná magát (…) annak a libertárius individualizmusnak, amely (…) gyakorlatilag még azt az állítást is relativizálja, hogy létezik olyan, hogy abszolút erkölcsi igazság. Én döntök arról, hogy hitem azt diktálja, hogy az erkölcsi igazság abszolút, de te dönthetsz úgy, hogy azt hiszel, amit akarsz. Igen gyakran hallani olyan konzervatívokat (…), akik a véleményszabadság és a szólásszabadság elleni közvetlen támadásként aposztrofálják az amerikai baloldal „indoktrinációját”.

Miért nem hagynak ezek a kommentátorok békén bennünket, s hagyják, hogy azt gondoljunk, amit akarunk? Ilyen értelemben konzervatívnak lenni annyit tesz, mint békében együtt élni azokkal (vagy azoktól függetlenül), akik máshogy gondolkodnak, mint mi. Nem ez volna az első alkotmánymódosítás üzenete? 

(…)

Fontos ugyanakkor szem előtt tartani azt is, hogy a progresszív ideológia hívei maguk is a szabad gondolkodás és önkifejezés híveinek tekintik magukat. Ezek mindenekelőtt a progresszivizmus legfőbb alapelvei. „Diverzitás, méltányosság és befogadás” – ezek a baloldali identitáspolitika, mint brand kifejeződései. A kurzus arra ösztönzi az egyént, hogy alakítsa ki saját önazonosságát, s a saját szándékainak megfelelően cselekedve válassza ki az önkifejezés formáit. Ha nem választhatom ki a saját társadalmi nememet, s ha nem követelhetem meg a választott identitásomhoz tartozó jogok érvényesülését, szabad vagyok-e egyáltalán? Ha az olyan tényezők, mint a patriarchális családmodell, a keresztény erkölcs, vagy a hagyományon nemi szerepek (stb.) elveszik tőlem a szabadságot arra, hogy megválasszam a saját identitásomat, szabad vagyok-e egyáltalán? A baloldal agendája nem más, mint hogy kikényszerítse a woke doktrínáját: (…) a szuverén egyén szabadságát.

Csakhogy mind a libertárius konzervatívok, mind pedig a progresszív liberálisok úgy tekintenek magukra, mint egy elnyomó és dogmatikus ideológiai struktúra rabjaira. A konzervatívok a baloldal és az ahhoz kapcsolódó aktorok (média, politikai pártok, egyetemi adminisztráció, cégvezetés stb.) elnyomására hívják fel a figyelmet. A progresszívok pedig mindazon struktúrák és hagyományok elnyomásától intenek óvva, amelyek védelmére elmondásuk szerint a konzervatívok vállalkoznak. 

(…)

A konzervatívok számára a véleményszabadság egy, az amerikai alkotmány által védett jog (…). A progresszívek számára az identitás kiválasztásának szabadságát az egyre fejlődő alkotmányos struktúrákba (médiába, oktatási rendszerbe, cégvezetési modellekbe) ágyazott „diverzitás, a méltányosság és a befogadás” sztenderdjei szerint kell védeni (…) a szabadságot korlátozó elnyomó struktúrákkal (például a hagyományos családmodellel és vallással) szemben. Mégis, mindkét oldal szándéka arra irányul, hogy a saját relativizmusa szerint vonja felelősségre a másikat, s hogy az ellenfelet autoriter elnyomóként, vagy dogmatizmusban fuldokoló fundamentalistának állítsa be.

(…)

Ha egy konzervatív enged a késztetésnek arra, hogy a woke és a progresszív ideológiát a véleménynyilvánítás szabadságának elképzelt talaján kritizálja, alássa konzervativizmus még nagyobb tiszteletet érdemlő elköteleződését az erkölcsi realizmus és a hagyományok irányába. Így a konzervativizmus nem lesz több a liberális relativizmus egy újabb megnyilvánulásánál. 

(…)

Nyilvánvaló kellene hogy legyen, hogy ez a fajta libertárius megközelítés – még akkor is, ha az „alkotmányos konzervativizmus” nevében artikulálódik – a konzervatívoknak a progresszív liberalizmusra adott, félreértésen alapuló válasza. Nem pusztán azért, mert ez a fajta érvelés alkalmatlan arra, hogy a progresszív támadásokat visszaverje, hanem – talán ez még fontosabb – mert lényegében ugyanazt eredményezi ideológiai szinten."