Az elmúlt pár évszázadban gyakran találkozhattunk azzal a kijelentéssel, hogy Magyarország a jogászok országa, „jogásznemzet vagyunk”. Felmerül azonban a kérdés, hogy mennyire igaz ez a sommás ítélet. A következőkben végigtekintjük, hogy a történelem folyamán kik és hogyan illették hazánkat ezzel a címmel, és a magyar jogász társadalom mai állapotába is betekintünk, hogy megállapítsuk: jogásznemzet a miénk?
A magyar jogásznemzet
A magyar jogi gondolkodásnak régre visszanyúló múltja van. Ékes példája ennek Mohács után a Tripartitum, amelyben Werbőczy István a XVI. század elején érvényes törvényeinket és jogszabályainkat foglalta össze, ahogy akkoriban mondták: Werbőczy népe eleitől fogva rátermettnek bizonyúlt a jurisdictiora. Ezt támasztja alá Fodor Attila is, mikor egy német nyelvű művében úgy fogalmaz, hogy a magyarok mindig is jogásznemzetnek tartották magukat. A kifejezés elterjedését az újkorhoz köti, de leszögezi, hogy a jogászságnak már ezt megelőzően is kiemelt szerepe volt a magyar gazdaságban. Láthatjuk tehát, hogy a jogi gondolkodás már az érett középkorban jellemezte a magyar népet.
Az évek múlásával a jogi gondolkodás a történelmi viszontagságok következtében átpolitizált magyar társadalmon is éreztette hatását. A nemesség között még inkább divattá vált a jogi tanulmányok folytatása, ahogy Bertaldó András, a Paksi Járásbíróság titkára fogalmazott, a XIX. században lettünk igazi jogásznemzet. Remek bizonyíték erre RBD Moriernek, bécsi nagykövetnek, egy Ferenc Józseffel folytatott beszélgetéséről írt levele: „a magyar nemzet – olyan fokig, amely naponta egyre jobban és jobban megdöbbenti őt (Ferenc Józsefet) – egyre inkább jogásznemzet, és a magyarok minden egyes politikai kérdést kizárólag jogi szempontból vizsgálnak, és fennakadnak olyan finom jogi megkülönböztetéseken is, amelyek révén e kérdések máshol elképzelhetetlen jelentőségre tesznek szert.” Ferenc József jellemzéséből egyértelműen kitűnik, hogy a jogászi gondolkodás mélyen gyökerezett a magyar köznemesi rétegben, ezért nem csoda, hogy a XIX. századi német művelődéstörténész, Friedrich von Hellwald hazánkat a jogászok és kanászok országaként tartotta számon.
A Délmagyarország, Magyarország egyik legrégebbi folyóirata, egy 1913-ból származó számában más oldalról közelíti meg a jogásznemzet kifejezést. A lap vezércikke így foglal állást: „Egy szó mint száz: „jogásznemzet" vagyunk, az is maradunk. A magyar hivatalszolgától a magyar mágnásig mindenkinek az az álma, hogy a fia egykor jogdoktori diplomát szorongasson a kezében. Hogy aztán a diplomát mire használhatja, azzal senki sem törődik. És mi a „haladás" utján meg nem állunk addig, a mig az utolsó utcaseprőt is ugy nem hívhatjuk, hogy: „doktor ur". A cikk, kissé cinikus hangvételben a jogászi hivatást egyfajta hóbortnak, mindenki által áhítozott leányálomnak tartja, és hangsúlyozva, hogy sokkal fontosabb szakmákat kéne választania a fiataloknak.
Szabó József, szegedi jogászprofesszor 1941-ben fejtette ki álláspontját a témában: „Jogász nemzet vagyunk. Nemcsak mert előbb volt Aranybullánk és Hármaskönyvünk, mint a nyugati kultúrközösség nagyon sok tagjának; hanem mert a jogászi gondolkozást… örökségként hagyták meg nekünk az elmúlt századok. Szabó tehát a jogásznemzet legitimitását korai jogösszefoglaló vívmányainkban és az évszázadok alatt ránk hagyományozott jogászi gondolkodásban látja.
A magyar jogásznemzetről íróink is megemlékeztek műveikben, így például Ady Endre, Egy doktoravatás című prózai művében, kissé gúnyosan, így írt: „Magyarországi kedélyességek között nem utolsó néhány év óta, – hogy főiskolai katedrát kapnak joggyakornokocskák, fogalmazócskák, olyan emberkék, kik a jogtudománynak még embriói sem, akik a jogi tudomány legelemibb tételeivel sincsenek tisztában. A vidéki jogakadémiák szállítják e jogásznemzet jogászainak legnagyobb százalékát.” Ady mellett érdemes még Babits Mihály szavait idéznünk, aki 1939-ben írt, A magyar jellemről című művében a magyar népet „jogásznépnek” nevezi akik „a fülemüle füttyét is pörlik”, de kiemeli, hogy ez a jogászkodás azt tükrözi, hogy „a jogi állandóság szelleme ült itt le velünk, hogy megfogózzon, és megtelepedjen”. Íróink tehát eltérően tekintettek a magyar jogászságra, azonban a jogásznemzet, jogásznép kifejezést mindketten megítélték hazánknak.
Nem kell azonban feltétlenül történelmi vagy irodalmi forrásokban kutakodnunk, ha a jogásznemzet kifejezést keressük. Egy, az 1956-os forradalomról és az utána követő megtorlásokról szóló kutatás kapcsán, Darák Péter, a Kúria elnöke, úgy fogalmazott, hogy „a magyar jogásznemzet, a nemzet szolgálata pedig olyan jogászi érték, amely nem fér össze azzal, hogy az igazságszolgáltatást bármiféle jogon kívüli célra használják. A magyar jogászság feladata, hogy tisztelegjen azoknak az elődöknek az emléke előtt, akik inkább megváltak hivatásuktól és vállalták ennek hátrányos következményeit, minthogy hivatásuk szabályait megszegjék.”
A nemrég elhunyt Kerényi Imre, miniszterelnöki biztos, az A Képek történelmünk utolsó másfél századából című tárlat megnyitóján így vélekedett: Azt lehet mondani, hogy a magyar jogásznemzet, eleink mindig mindent leírtak, ezt a magyarság nagyon korán megtanulta Bizánctól és Rómától. Az írásbeliség nagyon hamar elindult, a mi Aranybullánk a mi ötödik alkotmányunk volt és kilenc év különbséggel jött létre az első angol alkotmány. Tehát egyáltalán nem kell szégyenkeznünk.
A jogásznemzet tehát a mai napig használatos, a köztudatban élénken élő kifejezés. Az évszázadok során végigkísérte a magyar társadalom fejlődését, legyen szó a nemesi jogok érvényesítéséről, a Habsburg abszolutizmussal szembeni ellenállásról, vagy akár a mai magyar jogállamról és jogásztársadalomról.
A magyar jogásztársadalom ma
A hazai jogászság tüzetesebb vizsgálata előtt rövid történeti áttekintést kell tennünk arról, hogy milyen tényezők is járulhattak hozzá a jogásznemzet jelző elterjedéséhez. Mindenképpen említést érdemel a joghallgatók aránya a felsőoktatásban, akik a dualizmus idején az egyetemisták hatvan százalékát, a Horthy-korszakban harminc százalékát tették ki, így a diplomások között is elsöprő arányban voltak jelen. A szocializmus időszaka a jogi oktatásra is rányomta a bélyegét, az 1970-es népszámláláskor 27 865 jogi végzettséggel rendelkező, azonban csak 11 000 aktív jogászt regisztráltak. Ez a szám csak a rendszerváltás után, a kilencvenes években kezdett emelkedni. Kifejezetten erőteljes volt ez a növekedés az ügyvédek és ügyészek területén.
Gyakran felmerülő kérdéskör, hogy valóban tapasztalható-e jogászi túlképzés. A nemzetközi viszonylatok terén emelte ki Gellér Balázs, az ELTE-ÁJK egyetemi tanára, egy a mandinernek adott interjújában, hogy „Budapesten körülbelül hatezer ügyvéd van jelenleg, ehhez képest egész Ausztriában van nagyjából ennyi.” Gellér tehát egyértelműen a jogászi “túlnépesedés” veszélyeire hívja fel a figyelmet, különösen az ügyvédválasztás terén. Más nézőpontot képvisel Kormány Attila, az ELTE-ÁJK adjunktusa, aki az A jogásztúlképzés legendája című cikkében úgy vélekedett, hogy „a jogászképzés bármelyik oldalát is vizsgáljuk, az adatok nem azt mutatják, hogy túlképzés lenne.”
Érdemes hazánkat a jogászok száma alapján is besorolni a jogásznemzetek közé. Alapul véve a jogásztársadalom egyik legnépesebb körét, az ügyvédeket, elképesztő statisztikákkal találkozhatunk. Az Európai Ügyvédek Tanácsának (CCBE) 2015-ös kimutatása szerint csak Magyarországon 12.512 ügyvéd praktizált. Térségünkben ez a szám viszonylag magasnak számít, Ausztriában 5.940, Szlovákiában 5.867 míg Horvátországban 4.483 ügyvédet számláltak. Persze így is vannak hazánkat jócskán túlszárnyaló “ügyvédnagyhatalmak”, például az ugyancsak mély jogi kultúrával rendelkező olaszoknál 246.786 avvocato fogadja ügyfeleit nap mint nap. Összességében erős középmezőnyben vagyunk ilyen téren, de a népességek arányát figyelembe véve, hazánk kiemelkedik az ügyvédek számában.
És hogy mit hoz a jövő ennek a jogásznemzetnek? A jogvégzettek száma egyre emelkedik, az ELTE jogi karán jelenleg több joghallgató van mint a rendszerváltás előtt az országban összesen, a nyolc képzési helyen pedig évente körülbelül 2000 diplomát adnak ki. A történelmi áttekintés, és a jelenlegi helyzet vizsgálata után a jogásznemzet mivoltunk kapcsán mindenesetre biztos, Mikó Imre, magyar jog- és államtudományi író, szavaival élve, hogy „ez a jogászkodás történelmünk folyamán gyakran az egyetlen szellemi erő volt, ami a nemzetet össze tudta tartani.” Éppen ezért a jogi gondolkodás szorosan kapcsolódik a hazai közélet alakulásához, ahogy azt a történelmi példák sora és hazai jogászságról szóló statisztikák is kiválóan illusztrálják.
A szerző Gyurkó Péter, az ELTE ÁJK hallgatója.
„A magyar választóknak fel kell ismerniük, hogy ez a gyűlölet nem a megoldás, hanem maga a katasztrófa” – hangsúlyozta összeállításában a Transzparens Újságírásért Alapítvány.
Míg a hazug törődik a valósággal azért, hogy eltagadhassa azt, a „bullshitter” számára teljesen közömbös, az ő egyetlen célja a hatás – írta éleslátó esszéjében Harry G. Frankfurt közel negyven évvel ezelőtt.
Zürichi kerekasztal-beszélgetés az európai demokráciáról, értelmes politikai vitákról és persze Magyarországról.
Karácsony Gergely támogatja a Tisza Párt adópolitikáját, azt azonban nem tudja ő sem, hogy mit titkol Tarr Zoltán, pedig rendszeresen egyeztetnek.
A felelőtlen ígérgetés hatalmas kárt okoz az ukrán népnek, ezeket az USA nem tudja/akarja betartani.
Menczer Tamás és Kacsoh Dániel a kötcsei pikniken beszélgetett az aktuálpolitikai helyzetről, különösen a TISZA Párt tüntetéséről, Magyar Péter stílusáról és a párt elkerülhetetlen bukásáról.
A döntés célja a lakosság élelmiszer-ellátásának biztonsága.
Skrabski Fruzsina dokumentumfilmes szerint jó az, ha a médiumokat az olvasó tartja fenn, mert így kisebb a függés cégektől, pártoktól. Máthé Zsuzsa újságíró szerint ez az eredmény nem meglepő, mert az ellenzék keménymagja nagy erővel kéri a médiumok a támogatását.
