A közönség nem terem magától – bemutatkozik a Pajta Program!

A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa Pajta Programjának küldetése, hogy a Bakony-Balaton régió kistelepülésein olyan értékteremtő és értékközvetítő programhelyszínek létesüljenek és működjenek, amelyek – a térség kulturális kincseit a kortárs művészetekkel ötvözve – elérhetővé és szerethetővé teszik a kultúrát a helyi lakosok és az odalátogató érdeklődők számára.

A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa Pajta Programjának küldetése, hogy a Bakony-Balaton régió kistelepülésein olyan értékteremtő és értékközvetítő programhelyszínek jöjjenek létre és működjenek, amelyek – a térség kulturális kincseit a kortárs művészetekkel ötvözve – elérhetővé és szerethetővé teszik a kultúrát a helyi lakosok és az odalátogató érdeklődők számára.

Kultúra: helyben! – a Pajta Program mottója remekül összegzi a régiót behálózó pajta helyszínek küldetését: legfontosabb céljuk a kistelepülések helyi közösségei számára fontos és releváns kulturális szolgáltatások elérésének segítése, a kulturális kínálat bővítése. A program a helyi kulturális intézmények, civil szervezetek kezdeményező – a kulturális kapacitásokat érdemben fejleszteni képes – törekvéseit támogatja, előtérbe helyezve a személyes kapcsolódások jelentőségét.

amelyek az ízlésformálás, az eleven hagyomány és az innováció otthonaiként a kortárs kultúra értékeit összekötik a hely szellemével.  A Pajta Program küldetéséről, kihívásairól és eddigi sikereiről, illetve az Európa Kulturális Fővárosa Programhoz való kapcsolódásáról Mike Friderikával, az EKF programfejlesztési igazgatójával és Villányi Évával, a balatongyöröki Bertha Bulcsu Művelődési Ház és Könyvtár vezetőjével beszélgettünk.

Kultúra: helyben! – így szól a Pajta Program mottója. Céljuk, hogy kulturális programokat juttassanak a vidéki kistelepülésekre is. Honnan jött az inspiráció?

Mike Friderika: Korábban, amikor az Európa Kulturális Fővárosa pályázatot raktuk össze 2017-18-ban, eldőlt, hogy Veszprém nem egyedül, hanem a Bakony-Balaton régióval közösen pályázik az EU legfontosabb kulturális címére. Akkor definiáltunk egy nagyon általános célt, ami alá aztán minden projektünk és programunk rendeződött: miszerint

Maga a régió mindig is híres volt a nagy fesztiváljairól, bátran kijelenthetjük, hogy jelenleg is a második legfontosabb turisztikai desztináció Magyarországon. Később, ahogy jártuk településeket, s beszélgettünk a térség polgármestereivel és kultúraszervezőivel, bebizonyosodott, hogy az a kulturális alapzöngés, amit sejtettünk, hogy létezik ebben a régióban, valóban jelen van, ugyanakkor csupán szezonálisan létezik, és nem mindig találja el a helyieket. Így a turisták megszólításán kívül célunkká vált egy helyi befogadó közeg létrehozása, helyenként életben tartása is. Nyilván könnyű nagy fesztiválokat, nagy programokat álmodni a nyári szezonban, ami sokszor csak pénz, helyszín és szervezőgárda kérdése, ám sokkal nehezebb egy teljes éven át jelen lenni egy településen vagy kistérségben, és érdekes programokkal, előremutató törekvésekkel megragadni és megtartani a helyi közönséget. A Pajta Program egy olyan űrt hivatott betölteni, ami túlmutat a klasszikus közművelődési alapműködésen, és a térségben élők is magukénak érezhetik.

Villányi Éva: Mi, a programban részt vevő szervezők abszolút éreztük ezt a – jó értelemben vett nyomást –, hogy most egy kicsit másképp kell gondolkodnunk. Valóban könnyű dolga van az embernek azokkal az eseményekkel, amelyek ismert neveket vonultatnak fel, sok pénzbe kerülnek, sok embert vonzanak: ezek mindenki számára könnyen teljesíthetőek. Nehezebben boldogultunk mi is azokkal a programokkal, ahol egyfajta edukációt szerettünk volna megvalósítani. Mondok egy példát: nem túl népszerű téma a településünkön a kortárs művészet, csupán egy szűk réteget vonz, de úgy gondoltuk, némi edukáció révén talán sikerül az embereket olyan irányba elmozdítani, hogy nyitottabban forduljanak a kortárs művészetek irányába. Érdekes volt látni, hogy az ilyen jellegű előadás sorozatoknak is kialakult egy törzsközönsége, sőt, sokszor a szomszédos vagy messzebbi településekről is érkeztek érdeklődők. Izgalmas volt látni ezeket a folyamatokat: olyan embereket tudtunk bevonzani, akik eddig nem voltak a látókörünkben.

Milyen külső folyamatok – társadalmi, gazdasági vagy akár politikai – vezettek oda, hogy vidéken a legkisebb településekről szinte megszűnt, de az biztos, hogy jelentősen lecsökkent a kulturális programokhoz való hozzáférés?

Villányi Éva: Egyrészt a kisebb településen – melyek távolabb esnek egy-egy várostól – financiális okok miatt nehéz fenntartani egy egész éves programkínálatot. Másrészt a mai világban sajnos már a felnőttek zöme is hajlamos leragadni a számítógép és az okostelefon előtt, és az online térben élni a közösségi életét. Az embereket nagyon nehéz kimozdítani.

Mike Friderika: Mindezeken túl sokszor az is gondot jelent, hogy nincsen közművelődési intézmény vagy megfelelő kultúraszervező szakember az adott településen. Magyarán: nincs egy napi vagy heti szintű kulturális életszervezés.

Sajnos általános tapasztalat, hogy miután egy-egy falu nyer pár évre pályázati pénzt néhány programsorozatra, a projekt végeztével visszaesnek az eredeti szintre. Ha újra nyernek pályázatot, újra lesz valami – de nincs kiszámíthatóság. Így viszont nagyon nehéz a közösséget megtartani, hiszen mindig újra és újra be kell vonzani és motiválni kell az embereket, hogy akár passzív, de lehetőség szerint aktív részesei legyenek a helyi életnek. Egyszerűen újra és újra el kell kezdeni ezt a munkát. A másik nagy gond, hogy nagyon kevés a valóban motivált hozzáértő kultúraszervező. 2016-17-ben naivan azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb harc lesz az EKF forrásokért.

Cél a közösségépítés, illetve a már meglévő lokális közösségek megerősítése. Kvázi: egyenesen szembe mennek a globális fősodorral, amelynek célja végső soron a közösségek lebontása. Milyen nehézségekbe ütköznek e téren egy olyan világban, amely egyre atomizálódik?

Villányi Éva: Az imént említettem, hogy napjainkban felerősödött az a tendencia, hogy az online tér beszippant mindenkit. Azonban a személyes beszélgetések során mindig azzal szembesültem, hogy az emberekben borzasztó nagy igény van a személyes kapcsolatokra és a kis közösségekbe való tartozásra. Erre nagyon jó példa volt nálunk a kórus létrejötte. Évekig gondolkodtunk rajta, mert egy-két ember felvetette, milyen jó lenne, ha lenne egy énekkar. Aztán hol pénz, hol idő nem volt rá, hol pedig az akarat hiányzott, vagy egy olyan ember, aki összefogja a projektet. Végül mégis belekezdtünk, s mára 10-12 fős kórusunk lett. Nem rég még az is szóba került, hogy a szomszédos településről – ahol most éppen nem működik az énekkar – az eddigi kórustagok átjönnek hozzánk a jövőben.

Hogy kell elképzelni egy modern kori pajtát?

Mike Friderika: A pajta szimbolikusan értendő, tehát nem feltétlenül egy klasszikus értelemben vett pajtaépületről van szó, mint inkább egy közös kulturális térről. A koncepcióval alapvetően azt a szellemiséget próbáltuk megidézni, amit régen a pajta képviselt: azt a teret, ahol a szüret után összejöttek az emberek, és együtt mulattak, ünnepeltek. A közösségi találkozások színterét. És hogy milyen a modern kori pajta? Településenként más és más.

Hiszen teljesen más az élet például Balatongyörökön vagy Somogyszentpálon. A cél, hogy a településeknek élő közössége legyen. A lókúti polgármester asszony fogalmazta meg nagyon szépen egyszer: óriási különbség van egy szimpla lakóhely és egy élő faluközösség között.

Hagyomány és innováció: két fontos pillére a programnak. Milyen konkrét példákat láthatunk erre?

Mike Friderika: Egy idei példa jut eszembe – Balatonudvari, amely idén csatlakozott a Pajta Programhoz. A település híres volt a szív alakú zsírköveiről, melyek a kerékpárút mentén találhatók. A szervezők a helyi közösséget célzó programok mellett egy szabadtéri Keserű Ilona-kiállítással is készülnek, ami erősen kapcsolódik a szív alakú sírkövekhez. Megálmodtak egy edukációs sorozatot, amelynek keretein belül – művészettörténészek bevonásával – elindulva a szív alakú sírkövek eredetéről és szimbolikájától, eljuthatunk a modern kori kortárs képzőművészet egyik kiemelkedő alakjának, Keserű Ilonának a munkásságához. Vajon milyen utat lehet a kettő között felfesteni? Éppen az adja a nehézségét a helyi szervezőknek, hogy kreatívan kitalálják, a kultúra e két fontos iránya hogyan kapcsolható össze.

Most, hogy a válság a hazai kulturális életbe is begyűrűzött, félő, hogy éppen a vidéki színházak, múzeumok vagy kultúrházak programjai nem élnek majd túl. Ennek fényében mondhatni még nagyobb lesz a felelősség az önök projektjén. Milyen új kihívásokat termelt ki ez az időszak?

Mike Friderika: Szerintem új kihívások nincsenek, mert mióta a Kulturális Főváros Programot csináljuk, válságból válságba ugrunk. (Nevet) Ezelőtt volt a covid, már akkor is érezhető volt a gazdasági válság, az idei pedig egy még nagyobb döccenés lefelé.

Akkor kvázi megtanultak alkalmazkodni?

Mike Friderika: Igen és nem. Nyilván ez egy országos szintű kihívás, nem csak a Balaton és a Bakony régióit érinti. Mindig szoktuk mondani a partnereinknek, nagyon fontos, hogy szem előtt tartsák a fenntarthatóságot. Én mind a 116 település polgármesterével találkoztam és beszélgettem a kezdetek kezdetén. Mindenki próbálta meghatározni, mit is szeretne véghez vinni, mire szeretné felhasználni az Európa Kulturális Fővárosa címet, s az általa teremtett lehetőségeket. Nagyon sok település esetében találkoztam azzal, hogy olyan óriási álmokat építettek, amelyekről már első blikkre látható volt, hogy nem fognak tudni életben maradni. Ugyanis csak a támogatásra alapoztak – azaz, ha van támogatás, életképes a projekt, ám azon túl nem fenntartható. Hogy jobban érthető legyen: tízmillió forintból lehet egy településen egy egész évadnyi kulturális jelenlétet biztosítani, ugyanakkor egy hét alatt is el lehet költeni valami nagyon hangos és látványos dologra, ami sok embert vonz, de a következő héttől fogva már nem történik semmi. Nagyon sokan összekeverték e két dolgot.

Villányi Éva: A számból vetted ki a szót. Szoktunk beszélgetni a kollégákkal, és általában felmerül a kérdés, ki milyen jellegű rendezvényeket szervez, s melyik mennyibe kerül. A Balaton-parti települések azért nem állnak olyan rosszul anyagi források tekintetében, mint mondjuk háttértelepülések, de azért itt is van egy határ, hogy mennyit költhetünk. Az igazság az, hogy mára ezekre a viszonylag jól menő településekre is begyűrűztek a válságfolyamatok. Ezért az ember kétszer is megnézi, mire fizet ki pénzt. Van egy bizonyos határ, ami felett én is és több kollégám is azt mondja, teljesen fölösleges megszervezni és odahozni az adott programot, hiszen lehet, hogy arra az egy vagy másfél órára nagy durranás lesz, de utána megáll az élet. Persze… nyilván a fesztiválok is fontosak, de megmondom őszintén, az én szívemhez jelenleg a Pajta Programos események sokkal közelebb állnak. Úgy érzem, ezek tipikusan azok a fajta programok, amelyek közösséget – ráadásul értő közösséget – generálnak. Az emberi kapcsolatok létrejötte szempontjából ezek sokkal fontosabbak, mint egy olyan fesztivál, amit végig bulizok, eszem-iszom, de a családomon kívül mindvégig senki mással nem álltam szóba. A Pajta Program eseményein viszont szórakozás, művelődés közben kapcsolatok is születnek.

(X)

Fotók: Ficsor Márton/Mandiner