Egy heteroszexuális házasságban élő kiváltságai és dühös töprengései

„Örökbefogadás, embertársaink, életünk.

Egy heteroszexuális házasságban élő kiváltságai és dühös töprengései

Ezt a téglát Nádori Gergelytől kölcsönöztem, ő meg Arthur Koestlertől, aki a londoni szovjet nagykövetség ablakán dobta be 1956 novemberében. A tégla: a tehetetlenség, frusztráció szimbóluma. Most az én téglámról lesz szó.

Most, amikor törvénybe iktatták, hogy egyedülálló embertársaink, nők, férfiak, meleg nők és férfiak immár nem fogadhatnak örökbe, legfeljebb miniszteri engedéllyel, úgy érzem, valamit kell kezdenem azzal a téglával, ami itt van a kezem ügyében. Mit kéne tennem? Mit kéne tennünk? Hogy megvédjük embertársainkat ettől az ember és gyermekellenes törvénytől. Az egyedülállók tényleg alkalmatlanok arra, hogy gyermeket neveljenek?

Mi lesz? Kényszerházasságokba lépnek, mint anno, 1989 előtti széphazámban, amikor muszájból házasodtak az emberek? Béranyákat fogadnak? Ez az embertelen törvény újabb embertelen, hazug, álságos lépésekre kényszerít? Vagy egyszerűen aki egyedülálló, adja fel?

Tényleg, ha körülnézünk, barátaink, ismerőseink, embertársaink között, akkor csak házasságokat látunk? Az egyedülállók, elváltak, özvegyek, a soha házasságra nem gondolók, az élet hajótöröttei, mindazok, akik választották vagy sem a jelen helyzetüket. Nem beszélve a melegekkel szembeni egyre ocsmányabb és erősödő elnyomó beszédről, amit az a szeretett mesekönyv (mesekönyvünk) csak katalizált.

Ha most fogadnék örökbe, sokkal nehezebb volna. Nehezebb volna élnem (élnünk) a heteroszexuális házasságban élő kiváltságával, amit TÖRVÉNYBE IKTATTAK. Felsőbbrendűek lettünk. Eddig is némiképp azok voltunk, hiszen örökbe fogadni nem tudhat bárki (például akinek nincs jövedelme, vagy elfogadható otthona). De most már ha nincs házastársa, akkor meg van fosztva a gyermek örömétől.

Ki akar az az ember lenni, akinek a kiváltságait a törvény védi, akinek az életformáját egyedüli üdvözítőként kiáltja ki Magyarország alaptörvénye? Hogyan tesz minket is cinkosokká ez a rendszer? Ahelyett, hogy megragadnám a téglát.

A miniszteri kiváltság a legocsmányabb hab a tortán. A NER barátai, pajtásai majd kapnak főúri kegyeket. Vagy nem pajtásai, sem barátai, de akár ellenségei is, de kapnak, mert a tenyérből etető állam így szereti, a rövid pórázt. „Majd én megmondom, ki kaphat gyereket.” Nem jog, hanem kegy.

Az egyedülálló, meleg embertársaimnak innen üzenem, ne adják fel.

Az biztos, hogy nekünk itt is van mit tanulni és gondolkodni elfogadásból. Sok, nagyon sok örökbeadható gyermek van ma itthon, akinek nem jut szülő, mert olyan hátterű, élettörténetű, állapotú, hogy nincs ember, aki vállalja. Erről is biztosan kell beszélni.

Sto gyelaty, kérdezem.”