Hatalmas tűzvész pusztított a felvidéki Selmecbányán – és rég nem látott szépségű közép-európai összefogás követte

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Selmecbánya Magyarország egyik legjelentősebb és leggazdagabb bányavárosa volt óriási ezüstkészleteinek köszönhetően. Itt született meg lényegében Európa első műszaki felsőoktatási intézménye 1770-ben, a bányászati akadémia. S bár a város lakossága sosem volt magyar többségű, számtalanszor példát mutatott hűségből és bátorságból, aminek visszfénye még a két világháború között is rávetült a Selmeci-hegység festői lankáira.

A városmag mostani látványa ellenben cseppet sem festői. Orosz Örs, a Sine Metu Polgári Társulás alapító elnöke, felvidéki közéleti és örökségvédő aktivista drónfelvételeket is megosztott velünk,

„A régi épületek nyilván nem feleltek meg a modern tűzbiztonsági előírásoknak, ez a fenntartó környezetvédelmi minisztérium mulasztása. Hajdanán a várostüzekben egy-egy városnegyed is leégett, képtelenség volt megállítani a lángokat” – nyilatkozza megkeresésünkre, megjegyezve: szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak hét épületet érintett a tűzvész. A lángok a bányászati levéltár tőszomszédságában lévő épületből, az úgynevezett Szerelembankból indultak – a turistacsalogató magánmúzeum Andrej Sládkovič szlovák költőnek állított emléket, aki selmeci szerelméhez, Marínához megírta a világ leghosszabb szerelmes versét.

Végzetes tűzijáték

Orosz Örs elmondása szerint az épület tetőszerkezete rézpléhvel volt borítva, így amikor rövidzárlat következtében tűz ütött ki, a héjazat alatt kiégtek a gerendák. A tűz átterjedt a Szerelembankkal tűzfal nélkül egybeépült szomszédos épület tetejére. 
A tetőszerkezet a rézfedés súlya alatt beszakadt, 

A tűz martalékává vált a városi zeneiskola eredeti barokk tetőszerkezete, amely az Osgyánban és a Krasznahorka váránál is használt gyúlékony zsindelytetővel volt fedve. A szél továbbfújta a tüzet egy másik zsindelytetejű régi épületre, az Eleuzína kulturális központra, onnan egy magánházra, majd a magyar szempontból is fontos, a Szlovák Bányászati Múzeumhoz tartozó egykori bányabírósági (Berggericht) épületre.

Mint a polgári társulás elnöke elmondja, a Berggerichtet szinte minden turista felkeresi, a főtér egyik legfontosabb épülete, a Mihály táró bejáratának és egy híres antikvá­riumnak is otthont ad. Az emeleteken volt látható a neves mineralógiai kiállítás ritka ásványokkal, amelyeket nem menekítettek ki a magyarok az 1918-as megszálláskor, az időszaki kiállítóterekben a Selmeci Akadémia történetéről is voltak tárlatok. „Itt leszakadt a födém, az ásványgyűjtemény biztosan roncsolódott.”

A tüzet másnap kora délutánig oltották, s közben csodálatos erővel fogott össze a város: a Szerelembanktól háromháznyira lévő Jozef Kollár galériából a járókelők, helyiek hanyatt-homlok mentették az értékeket – írja le a helyzetet Orosz.

A tűzoltók is azt a parancsot kapták, hogy ezt mindenáron védeni kell, így itt csak az oltásból eredő vízkár keletkezett. A Berggericht földszinti helyiségeiben elhelyezett tárgyakat szintén ki tudták menekíteni, az emeletre azonban már nem engedték fel az embereket a tűzoltók. Az emeleti mineralógiai tárlat huszonhatezer ásványa a UNESCO világörökségi listáján szereplő épületek reneszánsz és barokk tetőszerkezetei mellett felkerült a veszteséglistára.

Folyik a romok eltakarítása, a károk felmérése és a levéltár tisztítása a városlakók gyűjtéséből származó eszközökkel, sok önkéntessel. A szlovák kormány felajánlotta segítségét, és egyből bejelentkezett Petr Pavel cseh elnök is, támogatásáról biztosítva a múzeumot. Informátoraink szerint a magyar állam részéről is zajlik valamiféle segítség előkészítése.

Selmecbányánál szimbolikusabb helyszín pedig kevés akadna erre.

Hős szlovák honvédek

Bár a csehszlovák történetírás szisztematikusan elhallgatta, és a mai napig nem szivárgott vissza a köztudatba: a szlovákok elsöprő többsége a magyar szabadságharc oldalán küzdött, Habsburg-kötelékben másfél ezren, ha akadtak közülük. „Ennek emlékére született a lőcsei aranyozott honvédszobor, amelyet az egyesületünk talált meg és öntött újra” – jegyzi meg Orosz Örs.

Az aktivista a Sine Metu Polgári Társulás élén kiemelkedő értékmentő munkát végez. A környéken vívott harcok kapcsán szívesen idézi fel Erdősi Imre honvéd piarista szerzetes példáját, aki nem sokkal korábban magyarosította nevét Poleszniről: ő tartotta a lelkesítő beszédet a híres branyiszkói csata előtt, s anyanyelvükön szólva úgy felbátorította a honvédeket – akik 70 százalékban zólyomi szlovák, 15-15 százalékban magyar és szepességi német nemzetiségű katonák voltak –,

„A branyiszkói közös, testvéries harc emléke a Prágából mesterségesen szított, a szlovákokat a magyarokkal szembefordító politika ellenére évtizedekig megmaradt.”

Akadt is jócskán emlékműve a csatának: a közeli Körmöcbányán, Selmecbányán, Hodrusbányán és Hegybányán is. Ezeket tiszteletben tartották, főleg ahhoz képest, ahogy más helyeken bántak a közös múlttal – jegyzi meg Orosz. Hegybányán egyébként kuriózumként

Az 1899. október 8-án felavatott selmeci szobrot a debreceni Tóth András szobrász készítette, Tóth Árpád költő édesapja. Ady Endre így méltatta a Debreczen című lap hasábjain. „A szobor 48-as honvédet ábrázol rohanó állásban, ágyú-romok között […] Általában a szobor rendkívül kifejező. […] irigylem a szobrot a selmecbányaiaktól. Milyen szép lett volna ez a művészi alkotás Debrecen valamelyik terén!” A bronzszobor 285 centiméter magas volt, és jókora talpazatra emelték – tudhatjuk meg Orosz Örs könyvéből, a Szoborsorsainkból. A szerző hozzáteszi: „Amikor a csehszlovák hatóságok 1919-től elkezdték ledönteni, felrobbantani a szobrainkat, néhol tömegbe lövés mellett is, Selmecbánya toleráns és magyarbarát polgársága még sokáig meg tudta védeni a saját szobrát.”

Egy 1933-ban kiadott kormányrendelet értelmében aztán el kellett távolítani a szobrot, de akkor se ledöntötték, hanem leszerelték – mutat rá a fontos különbségre Orosz. Ráadásul mindez a szlovák lakosság hangos tiltakozása mellett történt, ami miatt több asszonyt előállított a csendőrség. Végül Baker Béla, a városi múzeum igazgatója gondoskodott a szobor megőrzéséről. A vár egyik bástyájában, félredobva tárolták, „csak az találta meg, aki tudta, mit és hol kell keresni”. Ott élte túl a második világégést –golyószórók letörték a kardját, és csaknem beolvasztás lett a sorsa. „A háború után megvásárlásra kínálták Magyarországnak; nemcsak a lakosságot, de az emlékét is szívesen eltüntették volna” – fogalmaz az aktivista. Végül maradt, és a Pro Patria Honismereti Szövetség kezdeményezésére 2002-re felújították és kiállították – igaz, nem az eredeti helyére, hanem a vár udvarára és talpazat nélkül. Egykori helyére a világháború után szovjet hősi emlékművet állítottak, s annál magasabb szobrot a városban nem lehetett emelni.

A talpazata is méltó elhelyezést kapott, Oro­szék lényegében „kegyelettel újrahasznosították”. A vár parkolójában és a városban gazdátlanul és leltározatlanul szanaszét heverő, olykor esővetőnek használt darabokat – mivel se a múzeumnak, se a városnak nem kellettek – a Sine Metu Polgári Társulás elkérte és megkapta a település vezetésétől.

„Két nagy fuvarral hoztuk el 2019. március 15-én. Restaurálása után a gombaszögi Bebek Rezidencia udvarán állítottuk újra, elhelyeztük rajta a felvidéki zászlót, elkészítettük az eredeti tábla és az eredeti láncok másolatát.”

Az emlékművet a trianoni centenárium idején adták át,

Mint Orosz Örs fogalmaz: „Egy központi emlékhelyet hoztunk létre a küzdelmes száz év és mindazon felvidéki magyarok emlékére, akik nem hagyták, hogy közösségünk eltűnjön a szülőföldünkről.”

Szövetségeseket találni

Mindehhez persze az is kellett, hogy a társulás olyan szlovák partnereket találjon, akik szintén úgy vélik, „történelmünk egyes fejezeteit együtt kell feldolgoznunk, s akikkel ki tudunk húzni egy-egy olyan fullánkot a közös történelmünkből, mint a szobordöntések”. Selmecbányán Nadežda Babiaková polgármester és Jozef Labuda korábbi múzeumigazgató is ilyen ember, az ő segítségükkel több emlékjelet sikerült megmenteni a városban. „A Pro Patria Honismereti Szövetség és a Csemadok tagjai is hiánypótló munkát végeztek e téren” – teszi hozzá Orosz Örs.

Szerencsére sokat változott a helyzet Felvidék­szerte, s már vannak pozitív példái a nemzetközi együttműködésnek, ilyen a késmárki Thököly-­lovasszobor felállítása vagy a roskoványi honvédemlékmű esete. Az egyszerű kőoszlopot alig két évvel a szabadságharc leverése után, 1851-ben állították fel hazafiak, természetesen illegálisan, éjszaka egy magánbirtokon – a kezdeményező Dessewffy Gyula Mór a börtönt is megjárta ezért.

„Százkét év után a földbe temetve bukkantunk rá, a helyi szlovákok ásták el azért, hogy megmentsék az utókornak. Idén velük együtt fogjuk újraállítani Roskoványban” – meséli az aktivista. Roskovány egy színszlovák település húsz kilométerre a lengyel határtól – mégis a képviselő-testület minden egyes tagja támogatta a honvédemlékmű visszaállítását az eredeti helyére.

Persze nem csak ilyenre van példa. „Nehéz úgy kapcsolatokat építeni és megbékélést hirdetni, hogy egyszer csak jön egy diplomáciailag felkészületlen külügyminiszter, Rastislav Káčer, aki primitív, magyar­ellenes szólamaival igyekszik mindent lerombolni. Kijelentései akkor is óriási károkat okoznak, ha tudjuk, hogy ennek a kormánynak a napjai meg vannak számlálva” – fogalmaz Orosz Örs. Pedig, teszi hozzá,

ahhoz pedig kölcsönös tisztelet és konstruktív hozzáállás szükséges.

Nyitókép: Facebook / Orosz Örs