Megvan, kikkel játszanak a lányok a bronzéremért
Egyszer már összefutottunk az Eb-n a vasárnapi ellenféllel, és nincsenek szép emlékeink.
Nekünk futball kell. Erre az energiatöbbletre, erre a közösségi élményre, erre a pozitív társadalmi érzelembombára szükségünk van nekünk, magyaroknak. Állítok valamit: 2022 a magyar labdarúgás legsikeresebb esztendeje a hetvenes évek óta.
A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata a Mandiner hetilapban
Jól emlékszem arra a hat évvel ezelőtti, kellemes nyári délutánra, amikor a munkát letéve gyorsan keresni kezdtem egy szabadtéri vetítőhelyet, s végül pár száz másik szurkoló társaságában
Stílszerű helyszín egy labancokkal vívott meccs megtekintéséhez, na. És micsoda meccs volt az! Kerek harminc év után az első magyar válogatottmérkőzés egy tornán, három évtizednyi pusztában bolyongás után az oázis megpillantása – és a remény, hogy a (futball)élet vizébe is belekortyolhatunk talán.
Emlékszem az érzésre is, cikket is írtam akkoriban róla. Hogy nem voltak elvárásaim. És ez volt benne a legjobb. Csak drukkoltam. És annyira izgalmas és kiszámíthatatlan volt, mire is vagyunk képesek. Csodát csinálunk? Vagy rondán leszereplünk? Előre aláírtam volna azt, ha csak egy pontot szerzünk, ha csak egy gólt rúgunk is – csak tegyék meg a válogatott fiúk a pályán, amit tudnak.
És mi lett 2016-ban? Csoda lett. Eksztázisban ugráltak a magyarok a Nemzeti Múzeum lépcsőin az osztrákoknak rúgott két gól és a győzelem után, népünnepély lett aztán az utcákon, mintha Rióban, Rómában vagy Buenos Airesben lettünk volna. És jött az izlandi meccs, aztán a felejthetetlen 3-3 a portugálokkal és a toporzékoló Ronaldóval! A franciaországi portyáról hazatérő
– egyrészt magukban a játékosokban, másrészt a magyar futballéletben, harmadrészt a magyar szurkolók millióiban. E sorok írója gyerekkora óta lelkesen szurkolt a válogatottnak, valamint családi hagyomány okán a Fradinak is – módjával, mérsékelten, mindig a szebb klubjövőben bízva.
Persze ne feledjük: a válogatott 2016-os csodája óta voltak újabb mélypontok is, a Feröerrel játszott döntetlent meg az Andorrától elszenvedett vereséget már az Eb-t megjárt csapat hozta össze. Aztán jött Marco Rossi, a varázsló, akinek vezetésével felejthetetlen sikermeccsek között nulla pontot ért el a válogatott a két albán meccsen, ugye. De nem erre fogunk emlékezni, hanem a megkönnyezhető és megkönnyezendő diadalokra,
Fiola később döntetlent érő találatára a franciák ellen, Szalai és Schäfer harcos góljaira a németeknek a tavalyi Eb-n. És az elmúlt évek futballfeltámadásának eddigi csúcsára, Anglia legyőzésére saját földjén a Nemzetek Ligájában, négy remekbe szabott góllal, amiket azóta is tán hetente visszanéz e sorok egyébként nem futballfanatikus írója.
Vagy mégis fanatikust csinál belőlem – belőlünk – a magyar foci feltámadása, az egyszerű tény, hogy van jó magyar foci? Ott és akkor, a 2016-os osztrák–magyar meccsen és utána éreztem, mekkora szunnyadó energia, mennyi elnyomott, elfojtott, ki nem élhetett érzelem van a magyarokban a futball iránt. Éreztem, hogy ha a labdarúgásunk olyan lesz, mint a régi szép időkben, ha közelebb tud lépni színvonalban és sikerekben a mai kor legnagyobbjaihoz, akkor Magyarországon úgy fog tudni tombolni a fociláz, mint a nálunk szerencsésebb futballnagyhatalmakban Latin-Amerikától a mediterrán országokon át Angliáig.
És erre az energiatöbbletre, erre a közösségi élményre, erre a pozitív társadalmi érzelembombára szükségünk van nekünk, magyaroknak – csoda dolgok születhetnek még belőle.
Itt van most, legújabban a Fradi diadalmenete az Európa-ligában, a Marquinhos, Tokmac és Zachariassen zseniális összjátékával begyötört egyenlítő – csoportgyőzelmet érő – góllal a Monaco ellen, ami megint csak rég nem látott magasságokba emelte a magyar klubfutballt is.
Állítok valamit: 2022 a magyar labdarúgás legsikeresebb esztendeje a hetvenes évek óta. És 2022 már a globális iparággá és pénzgyárrá fejlődő, szakmailag, szervezetileg, gazdaságilag, orvostudományilag és játékelméletileg csúcsra futtatott futball korszaka, ahová sokkal nehezebb felzárkózni, benne helyt állni, mint a hetvenes évek világfocijában.
Nincs más hátra, mint előre és fölfelé. Viszlát, és kösz a gólokat!
Nyitókép: MTI / Illyés Tibor