A szív futballörvényei

„Kérsz egy cigit, Pali? – kérdezi a társasház tágas teraszán Matteo, miközben sodorja a magáét, s így folytatja: – Nagyon jól focizik a te válogatottad!”

A Nemzetek Ligája elitdivíziójának második körét játsszák, félidő, csapatunk 2-0-s hátrányban Olaszországgal szemben Cesenában, a 24 ezres Dino Manuzzi Stadionban. Mi pedig egy másik, daliásabb időkben hasonlóan  A ligás, ma szintén Serie C-s csapat városában nézzük a meccset, 380 kilo­méterrel északabbra és keletebbre, Triesztben, építész barátom tágas, belvárosközeli, modern lakásában, egy hatalmas tévén, amelyet két oldalról a csata tiszteletére felakasztott olasz trikolór szegélyez. (Kiegyezem a piros­fehér-zöld e másik kombinációjával.)

Éppen a meccsre estünk be hozzájuk bő négyórás utazás után, felajzva az angolok elleni hétvégi, budapesti 1-0-s győzelemtől, amely korántsem csak szerencsés izzadás volt, hanem bőségesen megelőlegezte azt, amit a németek elleni iksz után írtam a Facebook-falamra: nagyon rendben van ez a magyar válogatott. És igen, rendben volt az elejétől fogva ebben a közhelyesen mondva halálcsoportban – amely tényleg az, hiszen egy nagy klasszikussal: a közhely fáradt igazság.

Matteo olaszként természetesen éppen olyan focimegszállott, mint én, mint mi, magyarok. A történelmi szimpátia és a délies vonzalmak mellett a játék a közös nyelvünk. Matteo udinei születésű trieszti, Udinese-szurkoló („I primi bianconeri d’Italia” – mondja mindig büszkén, utalva arra, hogy a fekete-fehér friuli klub régebbi alapítású a Juventusnál, és persze megszállottan szereti a squadra azzurrát, a nemzeti csapatot, de nagyon is kritikusan, akár egy magyar. Tegnap még büszke volt a tavalyi Eb-aranyra, ma már elégedetlen és összetört a vb-hiányzás blamázsa miatt. Mondjuk irigylem a problémáit, de talán már nem is oly sokáig – hogy én is bemutassam a hasonlóan merész magyaros érzelmi bukfencezést bukás és siker között.