Nagyszerű-e még Amerika?

Semmi nem rombolja jobban az Egyesült Államok megítélését a világban, mint az afroamerikaiak nyakán térdelő fehér rendőrök. Ha ezt még megbolondítjuk a koronavírus-járvány jelentette közegészségügyi kihívással és egy erőszakos tüntetéssorozattal, akkor gyorsan megsokszorozhatjuk a népszerűségvesztést.

Az Egyesült Államok – és előtte az amerikai gyarmatok – egyik fő vezérelve a „manifest destiny” fogalma, amit magyarul talán nyilvánvaló végzetnek lehetne fordítani. A mítosz lényege, hogy Amerika a földön létező legtökéletesebb állam, ahol az elnyomó igát lerázva mindenki szabad lehet, és demokratikusan választhatja meg saját vezetőit, akiket aztán kettő-, négy- vagy éppen hatévente békésen el is kergethet. Ráadásul Amerika küldetése, hogy ezt a tökéletes modellt az egész világon elterjessze.

Ez a tökéletességtudat vezetett az USA páratlanul sikeres expanziójához először az észak-amerikai kontinensen, majd amikor elfogytak a szűzföldek (és az indiánok), akkor a Csendes-óceánon, Kubában, a Fülöp-szigeteken, a második világháború után pedig a földnek azon a felén, amit eufemisztikusan szabad világnak neveztek, még akkor is, amikor ennek a szabad világnak az egyensúlya a Washingtonban gondosan válogatott véreskezű diktátorok közreműködésén múlt. A hidegháború végével az utolsó kihívó, a létező szocializmus is diszkreditálódott, így senki nem állíthatta, hogy nem az amerikai modell (legyen szó politikáról, gazdaságról, sajtóról vagy éppen a moziról) a legjobb és a leghatékonyabb.