
Ropog az izzó szén Belzebúbnak patái alatt, és bizony méltó büntetésüket töltik az átverős ingatlanosok.
„Ez hát a tizedik, jó Dantém” – súgta fülembe Vergilius, mesterem, kalauzom. Beléptünk hát a tizedik körébe a pokolnak, hol jajongó lelkek legaljasabbikai kínoztatnak keserves kínokkal. Mert bizony, túl a pokol tornácának kereszteletlenjein, túl a szerelmi bűnösökön, uzsorásokon, dühödteken, eretnekeken, erőszaktévőkön, tolvajokon és árulókon, ropog az izzó szén Belzebúbnak patái alatt, és
Mesterem engedte, keresgéljek csak kedvemre, s való, mennyi ismerős alak tünedezik fel! Ha ábrázatuk ismeretlen is, hangjuk telefonban, szellemük írásban legott felismertetik.
Ördögfiókok incselkednek emitt egy meglett férfiemberrel, apró szúrásokat ejtenek rajt’ tűkkel és bökőkkel, vére sarjad, gyöngyözne cseppenkint, mint jó Chianti ódon palack nyakán, ám beheged nyomban, új tűk szúrásának helyt adva kínálva puha bőrt. „Kínjai birokra kelnek idegzetével, mégsem mer kiáltani” – szólt mesterem szava – „noha minden egykorvolt bűnéért egy-egy bökés büntetése”. Kimondatlan kérdésemre is megfelel nyomban: „csekélyebb bűne amazokénál, kik nemlévő lakások hirdetésit teszik fel, s telefonban hízelkedve sopánkodnak, hogy a keresett ingatlan már elkelt, ám hadd ajánljanak mást. Ez a szegény bűnös csupán annyit tett:
ugyanazt a lakást harmincszor-negyvenszer feltette a portálra, más-más képekkel,
hogy hálójába akadjon az is, ki továbbgörgetett volna. Ezért gyötrik az ördögfiókok, de ha kiáltana kínjában, vinnék menten gyehennák gyehennájára”.
Szorosan mögéje térve akaratlan botladozunk tovább, lábunk önkéntelen vitt másik rút bűnösök tekergő halomjához, kik, miként Laokoón, küzdelmes harcot vívnak roppant gigászi férgekkel. De óh, borzalom! E férgek teste csupa lángoló betűkből áll össze, mégis elevenen tekeregnek égett tagok, százszor is eltörött s összeforradt karok és lábak köré köré, és húzzák őket le a földre, hogy ott folytassák e rettentő tortúrát perzselt bőrük bűzében.
„Olvasd hát, mit rejtenek a szókígyók” – biztatott mesterem, közelébb léptem hát e lenyűgöző látványhoz. „Nagypolgári életérzés” tekeredett egyik szókígyó oldalán, s rögvest felvillant a hazugsággal szemben az igazság: „vagyis nagyobb negyven négyzetméternél”; egy szerencsétlent, kinek már nyelve lógott végtelen harcában, éppen nyaka körül tekert kendő gyanánt egy féreg, melyen a
„tisztasági festés után lakható – azaz romhalmaz az egész”
betűk voltak kivehetőek, s a nyöszörgéseken át is hallani véltem, midőn ádámcsutkája roppant a bűnösnek, ahogy szorosabbra fonta halálos ölelését a féreg rajta.
Rút szfinxhez vezetett utunk, melynek orcája helyén roppant szemgolyó volt, s azon okuláré, mely ezerszer verte vissza a pokol izzó kénköveinek fényét a vereslő golyóbisba. Teste patkányt és krokodilust mintázott, törött szárnyaival kínnal seperte a kénköves földet, s módfelett szenvedve fertelmes tojások rakott, melyekből ocsmány szörnyetegek keltek ki, és estek neki fogaikkal pondrókként véresen hámló pikkelyeinek.
Felhördültem e szörnyű tortúra láttán, de ciceroném világot gyújtott elmémben, hogy magam is undorodva fordultam el tőle. „Ő az, ki hamis fényképeket készít a lakásokról, ő az, ki úgy fotóz, hogy a csenevész kóró, amely belóg a párkányról, hatalmas erdőségnek tűnjön, az ecetfa erdei panorámának, pilácsot gyújt, hogy ne lásd, míly setét a lakásnak belseje, noha kint tombol a déli verő, s
ő az, ki szobákat nagyít, hibákat takar, képekben hazudik, ő bizony!”
Mesterem karon ragadott, s vitt magával sűrűnek sűrűjébe. Imhol óriáskerék forog, benne hajtja rágcsálómód odaterelt emberfajzat; ám közelébb érve láttam, hogy bizony négy lába van, mindegyik igen-igen megdagadva már a folytonos futástól, a kerék fája vérétől iszamós, de mint őrült, hajtja tovább a négylábú szerzet, kinek hátára ördögök vernek sűrűn kilencágú korbáccsal, ha meglassúdnának léptei.
„Nem érünk rá, még négyen várnak a lakásra! Álmodozók kíméljenek!” – rikácsolja agyarai közül az egyik ördög, s talprakorbácsolja az összerogyott bűnöst, ki makogva-zokogva hajtja tovább kerekét sietve a semmibe, nyüszítve.
„Saját erszényét tömte volna hazug sürgetéssel, hogy emberfia ne gondolkozzák, ne mérlegeljen,
csak ugorjon fejest a vásárlásba, mint kárókatona veti magát a halakra; máskor, mikor valóban több érdeklődő volt, azt segítette előbbre e fertelmes sorban, ki neki többet csúsztatott zsebébe” – hallom magyarázatát mesteremnek.
S végül hatalmas ketrec magasodott elénk, benne mindközönséges ember, ki oktalan módra véres ujjával vasazatba egyetlen szót vésett hőbörödött igyekezettel, ép elméjének maradvája messzebbre távozott, mint édes Beatricém éntőlem. Rákiáltottam, nem felelt, rácsait kongattam, meg sem riadt, csupán bomlott elméje szüleményeihez rimánkodott bocsánatért, és ütötte ujját a rozsdás vasba.
„Ki hát eme elveszett lélek, kinek gyötrelmei annál keservesebbek, mennél kevesebbet látunk belőle?” – rebegtem magam elé, ám mesterem kőszoborként hallgatott, míg vívódott, felzaklasson-e az igazság teljes valójával, avagy jobb lenne eltitkolnia előlem azt. S midőn már-már elviselhetetlenné vált hallgatása, szólt hozzám.
„Ő az, aki először leírta hirdetésben e förtelmes szót: ékszerdoboz. Ráadásul g-vel”
Türtőztetni nem bírván magam, foggal-körömmel estem a rácsoknak, bár érhetném el, pusztíthatnám minden bűnösök legbűnösebbikét. De ő csak kaparta a vasat, alvadt vérével mocskolva a pokol kénköves földjét, minduntalan kirajzolva: „belvárosi égszerdoboz”.
Nyitófotó: Okádék ingatlanok fb-csoport