Nem akartak katonát látni

III. évfolyam 1. szám | Élet - Utolsó Figyelmeztetés
2021. január 7.
Ács Ferenc
Trianon után felelős magyar nemigen lehet pacifista.

Trianon századik évfordulóján sokat léptünk előre a tragédia okainak feltárásában, és ami ennél jóval fontosabb, a jövőre szóló következményeinek megértésében. Miközben a baloldaliak és a liberálisok továbbra is elsősorban az ötvenes-hatvanas évek marxista toposzait pufogtatják, és végképp elvesztették a narratíva feletti ellenőrzést, a közvélemény érdeklődő részének esélye nyílt arra, hogy – ha akarja – árnyaltabban láthasson a múltat illetően. Számos új könyv, kutatás segíti, hogy a témában ne csak az 1945 utáni, áldozathibáztató vagy a két háború közötti, mindent csak fekete-fehérben látó értelmezés kapjon teret. Ideje a nyugodtabb megközelítésnek és a tiszta beszédnek is, és mindkettő csak a másikkal együtt érvényes.

Egyértelműnek tűnik, hogy az országvesztés legfőbb oka a világháborús vereség, a nyugati hatalmak húsunkba vágó geopolitikai érdekei és a szomszédok csillapíthatatlan étvágya volt, ám nem hallgatható el, hogy a spanyolnátha és az életképtelen ideológiák mellett egy harmadik kór is gyengítette az ország immunrendszerét, ez pedig a pacifizmus. Legyünk igazságosak: volt miből kinőnie. Négy év szörnyű és kilátástalan háború után az embereknek elegük volt a harcból: a férfiak idegen országokban haltak, a családok itthon nyomorogtak. Ha ma fáj a fejünk pár hónapnyi kijárási korlátozás miatt, gondoljuk el, hogy milyen lenne egy súlyosabb válság szeretteink és a boltban ma akadálytalanul megvásárolható élelem nélkül. Nem csoda, hogy a pacifizmus – mint egy korabeli, lelkekben növekvő koronavírus – sokakat letérített a józan gondolkodás nyomvonaláról, hogy idealista őrültségeknek, öngyilkosnak bizonyuló lázálmoknak nyisson korlátlan utat. A szerencsésebb országokban azonban ez a gondolatkör megmaradt szüfrazsettek vagy különc grófok vitaklubjaiban vasárnapi témának, a mi káoszunkban viszont kormányra jutott, őszinte derültséget kiváltva az éppen a történelmi Magyarország testéből lakmározó ellenségekből. A később jugoszláv zsoldba lépő új hadügyminiszter, Linder Béla hírhedt mondatai szerint nem akart katonát látni, és így is tett: a katonatanácsok környékén tovább folyt az ország maradék immunrendszerének felmorzsolása. Összetett folyamat volt ez, de tény, értékes hónapok és területek, nemzetrészek vesztek el, amíg a Károlyi-kormány rádöbbent, hogy kinyújtott kezébe senki nem akar belecsapni. Ez a közveszélyes naivitás és ámokfutás – ha nem okolható is a tragédia egészéért, de – sokat ártott a lokális ellenállási gócok hátráltatásával. Tanultunk belőle, vagy tovább szidalmazzuk saját történelmünket, lehúzva azt is, ami sikeres és szép volt?

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés